A Világbank életében új korszak kezdődött, amikor Bush elnök jelölését követően Paul Wolfowitz 2005. júniusában elfoglalta hivatalát. Elődje a szervezetet tíz esztendeig vezető James Wolfensohn ”emberi arcot”, hiteles személyiségeken alapuló politikát, a fejlődő országok intézményfejlesztéseinek támogatását, a szegényebb rétegek demokratikus részvételének növelését, valamint a jogállam erősítését tartotta prioritásainak. Wolfowitz mindezen általános célkitűzések közül a szegénység elleni küzdelmet emelte ki saját missziójának központi elemeként.

A ”Világbank” fogalom alatt valójában egy intézménycsaládot értünk, mely magában foglalja a kormányzati hiteleket nyújtó Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankot (IBRD) illetve a Nemzetközi Fejlesztési Szervezetet (IDA), valamint a közvetlenül a civil szférával kapcsolatban álló Nemzetközi Pénzügyi Társaságot (IFC). Wolfowitz tíz évesre tehető regnálásának elején most az a kérdés, vajon melyek lennének a legfontosabb strukturális reformok, melyeken keresztül a szervezet sikeresen láthatja el különböző intézményeinek feladatait.

Hatvan esztendőn keresztül (a Nemzetközi Valutaalappal együtt) a Világbank a nemzetközi együttműködés megkerülhetetlen infrastruktúráját jelentette, és lehetőséget biztosított a nyitott és liberális gazdasági modell meghonosítására az alacsony- vagy középjövedelmű államokban. Kritikusai időről időre hallatták hangjukat – többségünknek azonban nem konkrétan e szervezettel, hanem a szabadkereskedelem általános érvényesítésével volt és van problémájuk.

Az idők során a Világbank a kereskedelmen és beruházásokon keresztül a gazdasági növekedésre fókuszáló politikáját a globális szegénység elleni küzdelem elsődlegességére hangolta át. Ezek után már nem elsősorban a középjövedelmű országok pénzügy- és gazdaságpolitikai partnere, hanem a legszegényebb államoké a nélkülöző rétegek segítésének területén. Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy a Világbank ne kezelné a gazdasági növekedésre vonatkozó programjait megbecsült helyen, vagy hogy az eddig népszerű kérdésekben ne fogadná az ígéretes kezdeményezéseket. Fontos cél lehet például a már biztos fejlődési ütemmel rendelkező országok bevonása a fejlett országok által aktuálisan megvitatott főbb dilemmákba, ilyen például a klímaváltozás. Ám a hangsúlyok kétséget kizáróan eltolódtak.

Hogy miért, arra talán mégis bizonyos korábbi kritikákban találhatjuk meg a választ. Wolfensohn előző igazgató, aki e fordulatot gyakorlatilag intézményesítette a szervezet politikájában, hivatala 1995-ös elfoglalásakor rendkívül éles bírálatokkal kényszerült szembenézni. Ezek többsége a szociális érzéketlenség vádjában foglalható össze, ám specifikusan a társadalmi különbségek növelésétől a fenntartható környezetpolitika hiányáig terjedtek. Gyakorlatilag éppen ezek azok a területek, melyeket az utóbbi években a szervezeten belül immár a legnagyobb figyelem övezett. Olyannyira, hogy a Világbank 2004-es éves jelentése a gazdasági növekedésre fordított energiákat vészesen kevésnek, a szociális szektorba fektetett politikákat pedig aránytalanul nagynak ítélte, s ezek kiegyensúlyozását irányozta elő. A dokumentum hangsúlyozta, hogy a termelékenységet élénkítő világbanki programok ugyanúgy a szegénység elleni küzdelem eszközei, mint a társadalmi jellegű törekvések.

Wolfowitz e belső figyelmeztetésektől függetlenül elődje útjának követését választotta, s első éves beszédében a növekedés szociális körülményektől való erős függését hangsúlyozta. Ez az elv ugyanakkor összekapcsolandó ez eddigi prioritásokkal (intézményes keretek fejlesztése, gazdasági struktúra), hiszen a vállalkozói és befektetői rétegek szélesítése, a civil szféra nagyobb arányú bevonása az állami döntéshozatalba is éppen a szociális tendenciák javulását eredményezheti. E területeken pedig a Világbank megkérdőjelezhetetlenül jelentős tapasztalatokkal rendelkezik.