A Föld népességének elmúlt 200 évben történt meghatszorozódását látva a modern elme azt a következtetést vonhatná le, hogy a férfiak és nők mindig képesek lesznek a népesség növekedéséhez elegendő gyermek nemzésére – legalábbis mindaddig, amíg a természetes szabályozó folyamatok, a pestis vagy az éhínség színre nem lépnek. Ez nem csupán feltevés, mely a múlt tapasztalataiból táplálkozik, hanem olyan kiemelkedő gondolkodók tollából is olvasható, mint Thomas Malthus és számos modernkori követője. Viszont több mint egy nemzedék óta a jól táplált, egészséges, békében élő népesség világszerte képtelen a demográfiai fogyást megállítani. Történik ez annak ellenére, hogy a jelentősen javuló újszülött- és csecsemőhalandósági ráták mellett jóval kevesebb gyerekre (a modern társadalmakban 2,1-re minden nőtől) lenne szükség a népességfogyás megállítása érdekében. Ezzel szemben a születések száma már olyan helyeken is jelentős mértékben csökken, mint Kína, Japán, Szingapúr, Dél-Korea, Kanada, a Karib államok vagy a Közel-Kelet egyes országai.
Attól való félelmükben, hogy az idős generációk túlsúlyba kerülnek a fiatalokkal szemben, a kormányok minden tőlük telhetőt igyekeznek megtenni a gyerekvállalási kedv előmozdítása érdekében. Szingapúrban például támogatásban részesítik a „villámrandevúk” szervezésével foglalkozó vállalkozásokat, Franciaországban különféle adókedvezményekkel próbálják ösztönözni a családalapítást, Svédországban pedig baby-sitter programok finanszírozásával igyekeznek enyhíteni a családi élet és a munka összeegyeztetéséből fakadó nehézségeken. Ezen politikák kétségtelenül hozzájárulnak ahhoz, hogy a párok hamarabb vállaljanak gyereket, az azonban eddig nem nyert megerősítést, hogy olyan hatással jártak volna, hogy több gyermeket neveljenek, mint egyébként.
Ha visszapillantunk a múltba, azt láthatjuk, hogy a csökkenő termékenység az emberi civilizáció ciklikusan visszatérő jelensége. De akkor mért nem halt ki az emberi faj? A válasz egyszerű: a patriarchátus rendszere miatt.
A patriarchátus nem pusztán férfiuralmat jelent. A fogalom valójában egy meghatározott értékrendszert takar, mely nem pusztán azt követeli meg egy férfitől, hogy házasodjon, hanem azt is, hogy illő rangban tegye azt. E rendszer több, a férfiaknak a megfelelő életvitelről alkotott elképzelésével verseng, és ebből kifolyólag ciklikus jellegű. Ezen értekrendszer leáldozása előtt még egy ideig magasan tartja a születési rátákat a tehetősebb csoportok körében, miközben maximalizálja a szülők gyermekeire fordított befektetéseit. Később már csak az tarja fenn ezt a patriarchális családmodellt, hogy tagjaiban továbbra is megmarad a hosszú és nemesi vérvonal iránti igény. Amint aztán egy társadalom kozmopolitává növi ki magát, ahol az élet felgyorsul és új eszmék virágzanak, újkeletű luxus iránti igény kerül a középpontba, ezek az ódivatúnak számító eszmék fakulni kezdenek, és vele együtt fakulni kezd a reprodukció szükségességének gondolata is. „Mikor a magasan képzett csoportok körében általánossá válik pro és kontra alapon dönteni a gyermekvállalásról, akkor az ember egy nagy fordulóponthoz ér” – mondja Oswald Spengler, a híres német történész.
A kulturális evolúció során azok a társadalmak, melyek magukévá tették a patriarchátus beállítottságát, mely még egyszer hangsúlyozom, jóval többet jelent a férfiuralomnál, a végsőkig növelték népességüket, és ezen keresztül hatalmukat. Ezzel szemben azok a társadalmak, ahol ez nem történt meg, a leigázás vagy eltűnés sorsára jutottak.
A konzervatív baby-boom
A patriarchátus, a népesedés és a hatalom történelmi összefüggései napjainkra is fontos implikációkkal bírnak. Az iraki háború során az Egyesült Államoknak tapasztalni kellett, hogy a népesség még mindig komoly hatalmi erőt rejt magában. Az intelligens bombák, a lézervezérlésű robbanófejek, a távirányítású repülőgépek nagyban hozzátartoznak egy hegemonikus hatalom ütőerejéhez, sok esetben azonban éppen a homokot taposó surranók száma az, amely történelmet ír. Épp úgy, mint korábban a brit birodalom, az Egyesült Államok, nem rendelkezik megfelelő számú lakossággal globális hatalmának fenntartásához.
A csökkenő termékenységnek pénzügyi, gazdasági kihatásai is vannak. A dolgozóképes és az inaktív népesség arányának az utóbbi irányába történő eltolódása elsősorban nem a várható élettartam növekedésének tudható be, hanem sokkal inkább az alacsony születési rátáknak, a meg sem született munkáskezek tömegeinek. Miközben a kormányok egyre növelik a munkaképes korosztály adóterheit, hogy ezzel fedezni tudják az egyre nagyobb arányú nyugdíjas korcsoport szükségleteit, egyre inkább azt sugallják a fiatalok számára, hogy sokkal költségesebb felnevelni egy gyereket, mint korábban volt, amivel az öregedő és fogyó népesség demográfiai ciklusának felülkerekedését segítik elő.
A születési ráták a nemzeti temperamentumra is hatással vannak. Az Egyesült Államokban például az 1930-as évektől egyre növekszik a gyermektelen nők aránya, miközben úgy tűnik, hogy az egygyermekes családmodell kihalóban van az újvilágban. A második világháború utáni baby-boom női generációjának 17,4 százaléka szült csupán egy gyereket, ami az adott nemzedékben születetteknek csupán 7,8 százaléka, míg ugyanezen csoportnak a negyede adott négy vagy annál több gyermeknek életet, ami az összes gyerek 11 százalékát tette ki. Ezen körülmény egy olyan új társadalom felemelkedésének teremtik meg az alapjait, melynek tagjai egy olyan családból származnak, amelyek elvetették a gyermek nélküli, vagy az egygyerekes családmodellt. Ez pedig a tradicionális, a patriarchális, vallásos, a nemzettel erősen azonosulni tudó értékek átmentését hozza. Ez adhat magyarázatot például az amerikai társadalomban tapasztalható szekuláris individualizmus visszaszorulására. És hasonló alapon magyarázható a szekuláris liberalizmus európai tündöklése is. Ugyanis éppen azok az európaiak hangoztatják leginkább világpolgárságukat, akik legkevésbé hajlandóak gyereket vállalni.
Mindez azt jelentené, hogy napjaink felvilágosult, alacsony termékenységű társadalmai a kihalás szélére sodródtak? Nem, de drámai változás küszöbén állnak. Ahogyan a történelem folyamán már oly sokszor előfordult, a társadalom szekuláris és libertariánus elemei képtelenek lesznek az önfenntartás biztosítására, míg a tradicionális, patriarchális értékeket vallók túlsúlyba kerülnek. Ez a folyamat zajlott le az ókori görög és római kultúrákban, amikoris a művelt elmék körében inkább teherré vált a gyerekvállalás, ami a nemesi családok kihalásához vezetett, a társadalom viszont továbbra is fennmaradt, és újra többségbe került a tradicionális, patriarchális értékeket vallók csoportja.
A patriarchátus visszatérése
A fordulópont tehát nem jelenti szükségszerűen az adott civilizáció leáldozását, csupán annak átalakulását. Így például mikor Róma steril, szekuláris, nemesi családjai kihaltak, velük együtt halt ki őseik Rómáról alkotott elképzelése, álma is. De az egykori Római Birodalom területe továbbra is lakott maradt. Csupán a lakosság összetétele változott meg: a tradicionális, szekularizmus-ellenes patriarchális családok kerültek túlsúlyba, melyek tagjai vagy sokasodtak, vagy kolostorba vonultak. Így született meg a feudális Európa.
Századunkban hasonló átalakulásnak lehetünk szemtanúi. Csak vegyük szemügyre, hogy Európában például hány gyermeket vállalnak bizonyos párok, majd vizsgáljuk meg politikai és kulturális beállítottságukat, végül pedig a kettő közötti összefüggést (ami szorosnak mutatkozik). Így például a hadseregbe vetett bizalom, a könnyű drogokhoz, vagy a homoszexualitáshoz való viszonyulás nagyban árulkodik a gyerekvállalási szándékról és az egyén által ideálisnak tartott családmodellről is.
Napjainak legszekulárisabb és a jóléti állam modelljét legodaadóbban támogató társadalmai védtelenné váltak a vallásos riválisaikkal és a patriarchális modell újraéledésével szemben. Lehet, hogy Európa vagy Japán népessége drámai mértékben csökken, azonban a megmaradó lakosság, a legrátermettebbek életben maradnak elvhez hasonló módon alkalmazkodni fognak a megváltozott körülményekhez, ahol a család fenntartása érdekében nem lehet a kormányzatra hagyatkozni, ahol a hit és a család szentsége az individualizmus fölé kerül.