Van egy jó és egy rossz hírem. A jó hír az, hogy a több mint harminc éve folyamatosan növekvő jövedelmi egyenlőtlenség az amerikai gazdagok és szegények között csökkenni kezdett. A rossz hír pedig az, hogy ennek hátterében nem túl kedvező folyamatok állnak.

A jövedelmi egyenlőtlenség növekedését eddig az amerikai gazdasági fejlődés természetes velejárójának tekintették – bár számos szakértő kritikájának középpontjába állította azt. Ez az eltérés az 1960-as években indult meg, mely azóta állandósult. Igaz, recessziók idején lelassult az üteme, néha még visszájára is fordult, de hosszú távon továbbra is fennmaradt a jövedelmi különbségek növekedése. A trend hátterében két tényezőt igyekeztek hangsúlyozni: az oktatást és a szakképzettséget. Az 1960-as években tizenkét év iskolai tanulmánnyal is nyugodt lélekkel lehetett bármilyen, erős szakszervezeti erővel megtámasztott gyári munkát végezni, mely szolid középosztálybeli, vagy felső-középosztálybeli fizetésekkel párosult. Az információ alapú gazdaság megjelenésével a magas képzettség kezdett egyre inkább kifizetődővé válni. Az egyetemek, főiskolák padjait elhagyók fizetései évről-évre egyre nagyobb mértékben múlták felül a csupán középiskolai végzettséggel rendelkezők jövedelmeit; a rés kezdett tágulni.

E magyarázat kellően megalapozottnak tűnik, az adatok is alátámasztják, mégis ma joggal van okunk feltételezni, hogy az oly sokáig elfogadott érvelési láncolat kezdi érvényét veszíteni. Erre az alapot a Fed nemrégiben közzétett, családi körben végzett felmérése szolgáltatja, mely kimutatta, hogy az elmúlt években a fizetések nem divergálnak, hanem épphogy közelítenek egymáshoz. A tanulmány szerint 2001 és 2004 között a legszegényebb 20 százaléknál a bevételek nőttek, míg a leggazdagabb 20 százalék esetében csökkentek.

De mit jelent mindez? A legkézenfekvőbb válasz meglehetősen természetellenesnek tűnik. Eszerint a képzettség, 30 éves súlynövekedése után kezd veszíteni jelentőségéből, a tudás kezd egyre kevésbé kifizetődővé válni. A Fed elemzése nem foglalkozik ezzel az aspektussal, azonban néhány napon belül az Economic Policy Institute közgazdászai, Lawrence Mishel és Jared Bernstein által közzétett jelentés kimutatta, hogy a „képzettségi prémium” 2001 és 2004 között élesen visszaesett. A felsőoktatásban végzettek éves átlagos reálkeresete 5,2 százalékkal csökkent, míg az alacsonyabb – középiskolai – végzettséggel rendelkezőké 1,6 százalékkal növekedett.

Ez oly élesen ellentmond az eddig megdönthetetlennek hitt fenti közgazdasági tételnek, hogy joggal követel magyarázatot. Egyrészről szó lehet arról, hogy ez csupán egy ideiglenes megingás, de sokkal inkább annak az érvelésnek kell igazat adni, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy az Egyesült Államokban nem várt és alapvető változás megy végbe a téren, hogy a gazdaság hogyan honorálja az iskolapadokban töltött plusz éveket. Így például az a tény, hogy az outsuorcing nem feltétlenül a képzetlen ipari munkások állásait veszélyezteti, hanem éppen a magasan képzett irodai alkalmazottakét. Míg a lokálisan kötött, képzetlen munkaerőt foglalkoztató munkahelyek száma (mint kamionsofőr vagy építőipari munkás) fix – ezáltal fix jövedelmeket is garantálva –, addig a magasan képzettek munkahelyei a globalizáció miatt egyre nagyobb fenyegetésnek vannak kitéve. Ezt támasztják alá a Kauffman Foundation és a Duke University nemrégiben kiadott tanulmányai is.

Több információra van szükségünk, hogy bizton kijelenthessük, komoly fordulóponthoz értünk az amerikai gazdaság és oktatás viszonyrendszerében. Az egyetemi képzettség továbbra is komoly gazdasági és financiális előnyt jelent. Csak már korántsem akkorát, mint korábban.

Ami pedig a jövedelmi egyenlőtlenséget illeti, azt senki sem kedvelte, és most nem is növekszik tovább. De miért nem? Mert a legképzettebb munkaerőnk egyre kevesebbet keres, a tanulásra ösztönző tényezők egyre fakulnak, melynek eredménye egy egységes – és alacsony – életszínvonal lesz. Úgyhogy vigyázzunk, mit is kívánunk.