Már tíz évvel ezelőtt kijelentette az akkori köztársasági elnök, Roman Herzog: Németországnak nagy lökést kell adni. Ma már nyilvánvaló, hogy a reformok mind politikailag, mind gazdaságilag elakadtak. Ahelyett hogy a gazdasági rendszer, így a bürokrácia vagy a pénzügyi piac reformjával törődnének, szinte kizárólag a szociális rendszerrel és a takarékossági reformokkal foglalkozik a nagykoalíció. Ahelyett, hogy először a német gazdaságot tennék versenyképesebbé, hogy aztán abból finanszírozzák a szociális rendszert, éppen az ellenkezője történik. Meggyengítették a szociális rendszert, hogy felkészítsék magukat egy lassú növekedéssel övezett hosszú útra. Ezen stratégia következménye: radikális reformokhoz Németországban már nincsen politikai többség. A nagykoalíció hivatalba lépésével véget értek a reformok.

A cikk szerzője úgy gondolja, a német gazdaság alapvető problémája a gazdasági rendszerben, a szociális piacgazdaságban rejlik. Tisztázni kell azonban: a szociális piacgazdaság se nem szociális, se nem igazi piacgazdaság. Leginkább egy sajátos német út a nemzetközi gazdasági rendszerek között.

A szociális piacgazdaság ismérvei mindeközben egyáltalán nem az állítólagosan magas szociális juttatások vagy a nagyvonalú biztosítási rendszer. A szociális piacgazdaság jellegét tekintve leginkább egy erősen egymásba kapaszkodó háló bankok, vállalatok és a politika között.

Ez a rendszer megfelelőnek bizonyult egy közepesen erős ipari társadalom számára, a globalizációban azonban meg fog bukni. Egy fizikus így mondaná: egy ellenállhatatlan erő egy mozdulatlan tárgyba ütközik.

A németek azt hiszik: a szociális piacgazdaság Európa gazdasági rendszere is egyben, sőt: Kelet-Európát is meg fogja hódítani. Kevesen hitték volna Nyugat-Európában, hogy az új demokráciák és feltörekvő gazdasági nemzetek többsége egy másik modell mellett, a tiszta piacgazdaság mellett dönt. És ez nemcsak európai jelenség, Ázsia és Latin-Amerika feltörekvő ipari országaiban olyan formában uralkodik a szabad piac, amelyet még az Egyesült Államokban is radikálisnak és nem elég szociálisnak aposztrofálnának.

Németország körül van véve tiszta piacgazdasági rendszerű országokkal. 1990-ben Václáv Klaus cseh elnök, akkori pénzügyminiszter azt vallotta, a kelet-európai országok többsége elutasítja a német mintájú szociális piacgazdaságot, helyette a szabad piacgazdaságot fogják választani. Érdekes, hogy a térség baloldali értelmisége is hasonlóképpen gondolkodott. Elődje, Václav Havel, aki minden bizonnyal nem piaci szélsőséges, 1992-ben a következőket írta: „Bár a szívem a baloldalon dobog, mindig tudtam: a piacgazdaság az egyetlen működő gazdasági rendszer. Csak ez vezet jóléthez, mivel az egyetlen, ami a valódi élet természetét tükrözi.”

A franciák egykori miniszterelnöke, Édouard Balladur hasonlóképpen gondolkodik, a Financial Times-nak adott egyik interjújában így fogalmazott: ”Mi is a piac? A dzsungel és a természet törvénye. És mi a civilizáció? A természet elleni harc.” Ehhez kapcsolódóan érdemes idézni a 40-es évekbeli kémiai Nobel-díjas Wilhelm Ostwaldot: „Elmondom Önöknek Németország nagy titkát: felfedeztük a szervezkedés jelentőségét, amikor más nemzetek még az individualizmus rezsime alatt éltek.”

Ostwald és Balladur mondandójuk magját tekintve alig különböznek egymástól. Mindketten hiszik: létezik egy civilizációs evolúció, mely az individualizmusból a rendezettségbe, a szabad piacból egy valamilyen módon rendezett gazdaságba vezet. Kár, hogy a történelem teljesen máshogy alakult.