Egy háború alatt, ha valamelyik hadviselő egyoldalú tűzszünetet hirdet, bukásra ítéli magát. Márpedig Franciaország épp ezt csinálja. Országunk a választások előtt befagyasztja magát a globalizáció félelmetes csatái közepette, és ez még nagyon sokáig nagyon sokba kerülhet nekünk, ennek jelei máris érezhetők.

Az iparpolitika totális hiánya vezetett oda a múlt héten, hogy spontán privatizáltunk egy stratégiai jelentőségű vállalatot, a GDF (Gaz de Franc) gázszolgáltatót. Szintén ennek a következménye, hogy két bank, a Banque populaire és a Caisse d’épargne a héten egy olyan – a közös érdekeiknek tökéletesen megfelelő – fúzióról tárgyalhatott, amely a szociális otthonok és a már szinte nemlétező stratégiai fontosságú vállalatok finanszírozását gyengítené. Képtelenek vagyunk hosszú távú reformokra. Az állam ennek nyomására minden eszközt megragad a munkanélküliség statisztikáinak javítása érdekében; akár a legmesterkéltebbet, vagy lealacsonyítóbbat a fiataloknak, miközben a szociális egyezmény összes szabályát megszegi. Európának egyszerűen nincsenek hosszútávú kilátásai. Szomszédaink, különösképpen Németország, elutasítanak minden további víziót Európa építéséről, és már meg se hallgatják a Párizsból érkező javaslatokat, amíg le nem cserélik az Elysée főbérlőjét (a köztársasági elnök rezidenciája). Végül, politikai rendszerünk lebénulása még a legdrágább területünket is érinti – amelyben a fejlődést támogatjuk. Megakadályozza, hogy Afrikával közös útra lépjünk, és hogy készen álljunk az olyan sürgős feladataink ellátására is, mint az éhínség leküzdése Nigériától Kenyáig.

A kormány tudatában van annak, hogy zsákutcába került, és az elnökverseny miatt úgy tesz, mintha szerepe csak arra korlátozódna, hogy vizsgálja a különféle opciókat, amelyek közül utóda választhat. Érthető, hogy egy ilyen helyzetben a vállalatok minél távolabb szeretnének kerülni a csatamezőtől, és csak külföldre fektetnek be. És az is teljesen érthető, hogy az alkalmazottak úgy takarékoskodnak, ahogy csak tudnak, minimális fogyasztással, és ez igencsak korlátozza a növekedést, ami új munkahelyeket teremthetne.

Kétféleképpen kerülhető el a keserű vég. A jelenlegi köztársasági elnök vagy elkezd kormányozni – vagyis végre hosszútávú döntéseket is hozni; vagy végleg lemond az országról. Persze nyílván egyik megoldást sem fogja választani, hacsak a történelem nem dönt helyette.