Amint körülnéz a világban, George W. Bush ismételten fölteszi magának a kérdést, hol is szerezhetne újabb szövetségeseket a fényét vesztett amerikai külpolitika támogatásához. Ekkor lép elő a sorból Jacques Chirac, aki elnöksége alkonyán olyan irányt vett, mintha legalább olyan jó barátja kívánna lenni Washingtonnak, mint Tony Blair. Miután Németországgal vállvetve öt éven keresztül igyekezett egy Amerika-ellenes frontot kialakítani Európában, az utóbbi időszakban úgy tűnik, hogy változtatott hozzáállásán, és diplomáciai eszköztárából olyan kezdeményezéseket húz elő, melyek nagyban illeszkednek az Egyesült Államok külpolitikai napirendjéhez.

Nem sokkal azelőtt, hogy Bush megérkezett Új-Delhibe, azzal a céllal, hogy segítsen egyengetni India útját 21. századi regionális nagyhatalmiság felé, mely ellensúlyt képezne a megnövekedett kínai szereppel szemben, azt kell tapasztalnia, hogy a francia elnök is hasonlóképpen vélekedik a Távol-Keletről. Chirac ugyanis nem sokkal Bush előtt látogatott Indiába, ahol az amerikai stratégiával egybehangzó megállapodást kötött az ottani vezetéssel. Ennek értelmében Franciaország a jövőben a környezetre kevésbé káros atomenergia hasznosítását elősegítendő nukleáris know-how-t ad el Indiának, mely nagyban hozzájárul a feltörekvő gazdaság importolaj-függőségének mérsékléséhez. Igaz, az Egyesült Államok szenátusának még rá kell bólintania az Indiával szemben fennálló hasadóanyag-szállítási tilalom feloldására, de ha Washington tényleg komolyan gondolja az indiai atomprogram támogatását, akkor a chiraci javaslat mindenképpen kedvező fogadtatásban részesül az Atlanti-óceán túlsó partján.

Chirac tovább ment ennél. Nemrégiben az országa nukleáris doktrínájáról szóló – igaz csekély visszhangot kiváltó – beszédében arra hívta fel a francia földön terrorista tevékenységet támogató országok figyelmét, hogy adott esetben atomcsapással is számolniuk kell. Igaz, gaullista köntösbe bújtatva, de ez a kijelentés egy európai preemptív csapás doktrínájának feleltethető meg, mely nem áll távol a szeptember 11-e után az amerikai vezetés által megfogalmazott stratégiától. Megkésve vagy sem, de ebből a hangnemből az Egyesült Államok külpolitikájának alapvetése hallatszik ki, amely figyelmezteti a terroristákat és az őket támogató államokat, hogy van egy határ, amit nem érdemes átlépniük.

A Közel-Keleten pedig Amerika és Franciaország kéz a kézben dolgozik a libanoni helyzet megoldása érdekében. Együttesen lépnek fel Szíriával szemben ENSZ határozatot követelve, mely felszólítja Damaszkuszt, hogy hagyjon fel szomszédja politikájának ilyen jellegű kézi vezérlésével. Irán esetében pedig még szembeötlőbb az új közös front, ahol Franciaország az első európai országok között volt, aki elítélte Teherán Izrael-ellenességét, és fellépett az iráni atomprogram Biztonsági Tanács elé terjesztése ügyében.

Chirac megértette, hogy a háború ellenében folytatott francia politika nem járult hozzá Franciaország terrorfenyegetettségének csökkenéséhez. Militáns iszlám papok komoly aktivitása észlelhető az 5 milliós muszlim lakosság körében, akik közül rengetegen elhiszik, hogy egy csapásra megoldódik minden problémájuk, ha elfordulnak a francia szekularizmustól és alávetik magukat a sariah-nak.

Továbbá Chiracnak megvan a maga Abu Graibja is, ugyanis bírósági tárgyalás előtt áll azon francia antiterrorista elitalakulatok ügye, amelyek terrorista kapcsolatokkal vádolt foglyokat kínoztak meg. Minden vádaskodás ellenére azonban Chirac tisztában van azzal, hogy a terrorizmus ellen folytatott harc során mind a katonai, mind a biztonsági szervek követhetnek el hibákat – és el is követnek. Így nem áll be az amerikai fogolykínzásokat hangosan kárhoztató, Amerika-ellenes politikusok és véleményformálók táborába.

A 2006-os év Franciaországa tehát más, mint amelyik korábban az Amerika-ellenes európai front élére állt néhány évvel ezelőtt. Az új német kancellár, Angela Merkel sem kívánja folytatni elődje, Gerhard Schröder külpolitikáját, mely fel kívánta oldani a kínai fegyverembargót, és szemet hunyt a demokrácia oroszországi megcsúfolása felett. Mindeközben azt kell tapasztalniuk, hogy Nagy-Britannia és Spanyolország komoly gazdasági növekedést tudhat magáénak, mivel nem utasította vissza az amerikai mintájú szabad piac berendezkedését. Most, miután Chirac oly komoly összegeket és energiát invesztált az Amerika-ellenesség politikájába, úgy tűnik, hogy faragni kíván veszteségeiből. Lehet, hogy itt lenne az ideje a franciasalátát ismét felvenni a washingtoni étlapra.