Az utolsó európai 2960-ban fog meghalni. Erre a következtetésre juthatunk, ha hosszú távra alkalmazzuk a jelenlegi európai demográfiai trendeket. Elég okosak és gazdagok lettünk ahhoz, hogy szétválasszuk a szexualitást és a gyereknemzést, és túl elfoglaltak ahhoz, hogy több gyereket neveljünk. A termékenységi ráták már évek óta az önfenntartási szint alá süllyedtek, Európa népességét pedig már hosszú ideje csupán a bevándorlók tömegei képesek szinten tartani. De ez sem fog sokáig tartani. Hamarosan a lassú és elkerülhetetlen kihalás útjára lépünk.

A föld lakossága épp múlt szombaton haladta meg a 6,5 milliárdot, azonban a gyarapodás üteme fokozatosan lassul. A népességcsökkenés már elérte Skóciát, Lettországot, Szlovákiát. Az ENSZ előrejelzései szerint a franciák száma egy évtizeden belül tetőzni fog, míg Ukrajna lakossága öt évtizeden belül felére, Oroszországé pedig ötödével fog csökkeni. Nagy-Britannia valamivel kedvezőbb helyzetben van, azonban negyven éven belül már nekünk sem kell aggódnunk a lakáshiány miatt.

Előbb vagy utóbb a politikának reagálnia kell erre a trendre. Brüsszelben már meg is kongatták a vészharangokat, miután a Bizottság közzétette legfrissebb jelentését, mely szerint a kontinens népességszáma három évtizeden belül fogja elérni csúcspontját. A népességfogyás pedig a munkaképes korosztály arányának drámai csökkenése mellett fog bekövetkezni, amely beláthatatlan következményekkel jár a kontinens jóléti államainak szociális ellátórendszerében. Ma négy munkavállaló gondoskodik egyetlen nyugdíjasról, ez a szám hamarosan felére fog visszaesni.

Mindez nagyban ellentmond az 1970-es évek aggályainak, amikor is épp az ellenkezőjétől tartottak. Paul Ehrlich Population Bomb (Népesedési bomba) című bestsellerében arról értekezett, hogy a Föld népessége oly ütemben növekszik, hogy azt már nem képes élelemmel ellátni. 1977-ben Robert McNamara, a Világbank akkori elnöke pedig arra figyelmeztetett, hogy a népességnövekedés csaknem akkora fenyegetést jelent az emberiség számára, mint egy atomháború kitörése. Ekkor még senki sem fogta fel igazán az 1960-as évek szexuális forradalmának valódi jelentését.

A fogamzásgátló tabletta megjelenése nagyban befolyásolta a boldog házaséletet. Az olcsó és hatékony fogamzásgátlási módszerek tömeges elterjedése és a biztonságos családtervezés lehetősége volt az, ami visszafogta az európai népességnövekedést. A természetes népességi reprodukció szintjét (az egy nőre jutó 2,1 gyerek) ma egyetlen európai ország sem éri el. Angliában az egy nőre jutó gyerekek száma 1,75, Skóciában 1,6, míg Olaszországban 1,2. Az Egyesült Államokban ma a nők jóval több gyereknek adnak életet. Ilyen mértékű gyerekvállalási kedvet Nagy-Britanniában utoljára a második világháború után tapasztalhattunk. De ez a tendencia ott sem általános, hiszen Washingtonban például még az olaszországinál is alacsonyabb a gyermekvállalási hajlandóság. Viszont a spanyol ajkú és vallásos körzetekben az emberek oly mértékben szaporodnak, mintha nem is lettek volna hatvanas évek. Brüsszelben épp azt emelik ki, hogy az Egyesült Államok a hispán lakosságának köszönheti kedvező demográfiai mutatóit, bár ez nem teljesen igaz. Egy átlagos fehér angolszász nő 1,9 gyereknek ad életet, ami még a legmagasabb európai adatot, az írét is felülmúlja, ahol egy nő 1,85 gyereket nevel fel átlagosan.

Van még egy tényező, amelynek komoly hatása van a szomorú trendben: az abortusz. A számok azt mutatják, hogy Angliában és Walesben minden negyedik egészséges terhesség ér véget mesterséges megszakítással. E tendencia azonban nemcsak itt, hanem a fejlett világ többi országában is megfigyelhető. Mindez a harmadik világban nem tapasztalható, ahol egyrészt a szülők nem is engedhetik meg maguknak a természet rendjébe való beavatkozás ily drasztikus eszközeit, másrészt olyan mentalitás dívik e társadalmak körében, mint ami Európában is néhány generációval ezelőtt. Azokban az államokban, amelyek nem rendelkeznek kiterjedt szociális ellátó rendszerrel, úgy tekintenek a gyerekre, mint két lábon járó nyugdíjbiztosításra, a farmokon pedig hasznos munkaerőt jelentenek. Mára ez a felfogás a szegény országokban is változásnak indult. A gyerek már itt is egyre több pénzébe kerül a szülőknek, így nem engedhetik meg maguknak a nagy család vállalását. Amint egyre gazdagabbá válik egy társadalom, úgy csökken tagjainak gyermekvállalási hajlandósága. Épp ez támasztja alá az ENSZ azon előrejelzését, mely szerint a világ népessége 7,75 milliárd fő körül fog tetőzni 2040-ben. A fogyás ezután felgyorsul, az emberiség 10 évezreden belül ki fog halni. Az emberi civilizáció csupán egy másodperc lesz a Föld történetében, míg az európai civilizáció még egy szempillantás sem.

Ez persze csak annyiban igaz, amennyiben hihetünk a számítógépes előrejelzéseknek. A történelem eddig még semmi hasonló előrejelzést nem igazolt. Demográfiai trendek vizsgálatakor nem igazán tanácsos egy-két évtized távlatánál tovább gondolkodni. Elég csak egy-két változót módosítani, és olyan eredményt lehet kihozni, amilyet csak akarunk. Európa esetében nehéz bárminemű változást előre jósolni. A különböző kormányzati ösztönzők bevezetése, például a skandináviai gyermekgondozási programok beindítása, csupán apró módosulásokat eredményeztek a rendszerben. Mindaddig, amíg a gazdasági növekedés lassabb ütemben csökken, mint a népesség, mindig elegendő jövedelem lesz az újonnan születettek számára, és Európa csak öregedni és öregedni fog. Öröm az ürömben, hogy a világ többi része sincsen nagyon elmaradva tőlünk.