Régóta hallhatjuk azt a közgazdaságtani alaptételt, hogy a gyáripar egyre nagyobb hányadban az olcsó munkaerőt dolgoztató harmadik világbéli országokba helyeződik át. E nézetet elsősorban John Naisbitt és Kenichi Ohmae tette közkedveltté az 1980-as években, de napjainkban is népszerű keretet képez a közgazdaságtani elemzések számára.
Nem mindenki tette magáévá ezt a nézetet. A fényképező- és fénymásoló gépek gyártásával foglalkozó japán cég, a Canon például az elmúlt két évtizedben – a rendkívül magas bérszínvonal ellenére – csaknem megduplázta alkalmazottainak számát. Majd 2002 után 6000 új munkahelyet létesített, és 156 százalékkal növelte éves nyereségét, mely elérte a 3,1 milliárd dolláros rekordösszeget.
E sikertörténet komoly figyelmet érdemel, hiszen rávilágít, hogy a fejlett világ gyáriparának alkonyát hirdető elemzők tévednek. Éppen ellenkezőleg. A gyáripar a fejlett világban nem csupán a túlélésre képes, hanem tovább virágozhat. Az erős gyáripari szektorra ugyanis minden előrehaladott gazdasági fejlettségű nemzetnek kulcsfontosságú ágazatként kellene tekintenie, ha a nyertesek oldalán szeretne lenni a globalizálódó világban.
Néhány kivételtől eltekintve általánosságban elmondható, hogy az Egyesült Államok posztindusztriális vállalatai nem képesek exportra (is) termelni. Ez egyrészről magyarázatot adhat arra, hogy az amerikai folyó fizetési mérleg miért fordult át az 1965-ös 0,8 százalékos többletből 2005-re 6,3 százalékos hiányba. Ezen időszakban a gyáripari munkahelyek aránya pedig 23 százalékról 12 százalékra esett vissza.
Prófétai képességekkel megáldott szakértők azt jósolták, hogy a posztindusztriális új gazdasági struktúrák jóval nagyobb jövedelmet fognak hozni, mint elődjük. És mégis. Hat ország – Dánia, Izland, Írország, Luxemburg, Norvégia és Svájc – egy főre jutó GDP-je meghaladja az amerikait, és teszi mindezt úgy, hogy több embert alkalmaztat a gyáriparban, mint az Egyesült Államok. Japánban és Németországban az egy főre jutó nemzeti jövedelem mértéke elmarad ugyan az amerikaitól, de jóval erősebb külgazdasági szektorral rendelkeznek, ami a gyáriparba fektetett komoly összegeknek tudható be elsősorban. 2004 folyamán például Japán 172 milliárd dolláros rekordméretű külkereskedelmi többletet jegyezhetett, míg Németország szintén, ebben megelőzve az Egyesült Államokat, a világ legnagyobb gyáripari exportőrévé nőtte ki magát. Nem rossz teljesítmény egy olyan nemzettől, mely harmadannyi munkást foglalkoztat, mint Amerika.
Az igaz, hogy a munkaintenzív szektorokban a fejlett világ nem tud versenybe szállni a harmadik világ országaival, azonban a tőkeintenzív ágazatokban és a know-how terén már előnyben vannak. A világ hangos attól, hogy Kína milyen versenyképesen tudja előállítani a legkülönfélébb fogyasztási cikkeket, arról azonban már kevesebbet hallani, hogy az ezek előállításához szükséges technika és technológia kivétel nélkül a fejlett országoktól származik.
Álljon itt három példa arra, amely rámutat arra, hogy a fejlett világban nemhogy hanyatlóban, de éppen hogy ragyogóban van a modern gyáripar csillaga:
– Németország a fejlett autóiparáról ismert, bár napjainkban a munkaeszközök gyártása terén emelkedik ki (nyomdai gépektől kezdve erőművek különféle berendezéséig mindenben). A Siemens és a Thyssen-Krupp szállítja a gyorsvasutat Kínának. A Zeiss művekben pedig olyan optikai lencséket (stepper) állítanak elő, melyeket a mikrocsipek nyomtatott áramköreinek beégetésénél használnak. De említhetjük a háztartási kisgépek iparát is. Annak ellenére, hogy a bérszínvonal csaknem 50 százalékkal magasabb itt, mint az Egyesült Államokban, a termelékenység annyival magasabb egyes ágazatokban, hogy az amerikai háztartásigép-gyártó, a Whirpool például németországi gyárából importálja a mosógépeket.
– Írország gazdasági felemelkedése nagyrészt a gépgyártást ösztönző kormányzati programok bevezetésének köszönhető. Az Apple és az Intel is rendelkezik itt gyárakkal, és az európai elektromos fűtőtestpiacot domináló Glen Dimplex is itt foglalkoztatja nyolcezres munkásállományának egynegyedét.
– Dánia is – habár a világ egyik legmagasabb bérszínvonalú országa – számos vezető gépipari vállalatnak ad otthont. Az F. L. Smidth például a világ cementgyártó berendezéseinek 50 százalékát adja, míg a Vestas Wind System és az LM Glasfiber piacvezetők a szélerőművek piacán.
Természetesen az Egyesült Államokban is vannak hasonló vállalatok. Ott van például az Intel. Ez azonban csak a személyi számítógépek piacának szállít, míg a japán cégek teljes mértében uralják a csúcstechnikának számító játékgépek processzorainak piacát. Ráadásul az Intel csipjeinek nagy részét külföldön gyártatja le. Ami pedig a másik óriást, a General Electric-et illeti, itt is egyre több részleg kerül a tengerentúlra – vagy Kelet-Európába vagy Kelet-Ázsiába. Pedig egykoron az amerikai gyáripar uralta a világpiacot, annak ellenére, hogy jóval nagyobb béreket fizetett, mint a világ többi országa. Gondoljunk csak a Singer varrógépre, a Remington írógépre, a DuPont nejlonra, az ’50-es ’60-as években pedig az IBM-re, a Polaroidra vagy a Xeroxra.
Itt lenne az ideje, hogy Amerika újra felfedezze azt az alapvető elvet, amely nem csekély részben felelős azért, hogy az ország ily gazdasági nagyhatalommá nőtte ki magát: A gyáripar igenis számít!