Lengyelország a világ azon különleges államai közé tartozik, amelyek sikere legszorosabban éppen hányattatott sorsával függ össze (ide sorolhatjuk Spanyolországot vagy akár Kínát is). Történelmi távlatban már-már úgy tűnik: a lengyelek számára a megszállás, a frusztráció, a kívülről irányítottság jelentheti a „normális” közállapotot. Ahogyan a lengyel ügyek iránt elkötelezett neves brit történész, Norman Davies megállapítja: „Lengyelország időről időre visszatér a politikai válság és a gazdasági káosz megszokott stádiumába”. S hogy mindez hogyan csapódik le a nemzeti habitusban? Éppen ez a siker kulcsa: kulturális vitalitás, heroikus patriotizmus képében.
Tagadhatatlan, hogy a közelmúltban Varsó rendkívüli változásokat élt át. Az ország független, szabad európai állammá vált, 1999-es NATO-csatlakozása óta soha korábban nem tapasztalt biztonságot mondhat magáénak, míg 2004-es EU-csatlakozásával a kontinens integrációjának 6 legjelentősebb állama közé került (Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Spanyolország közé). GDP-je 1990 óta csaknem 50%-kal emelkedett, a lengyel diákság (a 30 év alattiak aránya a társadalomban közel 40%) szabadon utazik és tanul a világban. Ráadásul a lengyel népnek eme lenyűgöző utazása a nemzetközi közvélemény szinte folyamatos figyelme mellett bontakozott ki: nem véletlen, hogy az egykor kelet-közép-európai láncreakciót elindító Szolidaritás mozgalom megalapításának 25. évfordulóján rendezett gdanski ünnepségeken 2005-ben a világpolitikai elit minden jelentős képviselője személyesen képviseltette magát. Lengyelország ugyanakkor nem csupán önmagát alakította át imponáló belső fellépéssel, hanem ennek sikere egyfajta küldetéstudatot is ébresztett Varsóban. A lengyelek ma minden szóba jöhető módon támogatják Ukrajna és a Belorusz Köztársaság demokratikus átalakulását is.
Alig két hónappal a Szolidaritás-ünnepségeket követően, a lengyelek új kormányt és elnököt választottak, s ennek eredménye biztosíthat minket afelől, hogy az ország közeljövője közel annyi izgalmat és érdekességet tartogat, mint az elmúlt esztendők. A győztes a jobbközép Jog és Igazságosság (PiS), míg a második a jobboldali-liberális Polgári Platform (PO) lett. Az előző tíz év legmeghatározóbb politikai ereje, a kommunista utódpártnak tekinthető Baloldali Demokratikus Szövetség 217 parlamenti mandátumából mindössze 55-öt volt képes megtartani. Egy hónappal ezután a lengyelek a PiS elnökének ikertestvérét, Lech Kaczynskyt választották elnöküknek, a liberális Donald Tuskkal szemben. A két jobboldali párt nem tudott megállapodni a koalícióról, így a Jog és Igazságosság kisebbségi kormányt alakított a parlament radikális erőinek (a szélsőbaloldali Önvédelem, ill. a keményvonalas katolikus Lengyel Családok Ligája) külső támogatásával.
A pártelnök és az államelnök, Lengyelország vezető ikerpárja igazán különleges jelenség az európai politikában. Az 1949-ben született testvérek szülei előbb náci-, majd kommunistaellenes szervezkedésekben vettek részt, patrióta identitásukat kezdetektől átadták gyermekeiknek is. Az 1970-es esztendőktől így már ők maguk is részt vállaltak a földalatti ellenzék tevékenységében. Jaroslaw a varsói munkásvédelmi bizottságok, míg Lech a gdanski független szakszervezetek megalakításában tevékenykedett, majd a Szolidaritás középvezetői és a rendszerváltás kerekasztal-tárgyalásainak résztvevői lettek. A forradalmi mozgalom azonban – ahogyan az közismert – a Szovjetunió bukása és a lengyel függetlenség kivívása után már képtelen volt egységes maradni. Az ikerpár következő célkitűzése így a nehezebb időkben szebb napokat is megélt jobboldal reformálása lett: olyan új politikai erő létrehozása, amely képes megnyerni a választásokat. 2005-re sikerrel jártak.
Az európai sajtó, különösen a németországi, komoly előítéletekről tanúbizonyságot téve nem csupán kompromisszumképtelen konzervativizmussal, de súlyos antiszemitizmussal is megvádolta a hivatali idejük legelején járó vezetőket. Pedig a lengyel ikerpár történetét mélyebben ismerő elemzők siettek leszögezni, hogy esetükben a katolikus nacionalizmus legalább annyira stratégiai jellegű (az ütőképes jobboldali erő egyetlen útját látták benne), mint személyes meggyőződésen alapuló ideológia. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy az elnök Lech politikailag valóban nehéz eset: örök szkeptikus a német és az orosz kapcsolatokat illetően, idegen nyelvet nem ért, első számú feladatának hazai és nemzetközi ügyekben egyaránt a titkosszolgálatok, az összeesküvések felderítését tartja.
Azt az elmúlt évtizedben regnáló posztkommunista baloldal sem tagadja: az ország sikeres és gyors átmenete a kapitalizmusba és a demokráciába komoly társadalmi árat követelt. A hirtelen fellépő nemzetközi verseny következtében tömeges elbocsátások máig 18% körül tartják a munkanélküliségi átlagot. Az EU tagállamai közül Lengyelországban a legalacsonyabb az aktívak aránya (51,7% a 15–64 évesek között). Az egykori forradalom vezető rétege, a munkásság mára jórészt minden illúzióját és reményét elveszítette a belátható időn belüli, minőségi változásra. Amíg némelyek meggazdagodtak, a többség szegényebb lett az elmúlt 20 esztendő alatt: a Világbank friss tanulmánya szerint a társadalmi szakadék gyorsan nő és a létminimum alatt élők száma dinamikusan növekszik Lengyelországban. A mai jobboldal valójában ezekre az általános csalódásokra reagálva készítette el győztes programját: eszerint 1989-ben és azután nem történt elégséges lépés a kommunista (gazdasági, politikai és szociális) múlttal való teljes szakítás érdekében. A cél tehát nem is lehet más, mint a máig érintetlen (posztkommunista) érdekhálózatok, korrupciós csatornák és igazi átalakulást gátló személyzeti berendezkedés teljes lebontása. Ezek gazdasági vonzatát Kaczynskyék természetesen morális tartalommal is alátámasztják: a reformtervek jelentőségét a rendszerváltás utáni ún. „harmadik köztársaság” után immár a „negyedik” emlegetésével kommunikálják a nyilvánosság felé.