A soha véget nem érő baloldali kormányzás receptjét Svédországban találták ki évtizedekkel ezelőtt. Először is, emeld meg az adókat és adj állami munkát annyi szavazónak, amennyinek csak tudsz. Aztán ajánlj nekik nagy jólétet, és fizesd le a középosztályt minél nagylelkűbb gyermekgondozási segéllyel. Hamarosan a választópolgárok kritikus tömege már az állami projekt részévé válik, és annak további szélesítése mellé fogja letenni a szavazatát a következő választásokon. A magas adók ellen tiltakozó magánszektort ezek után már számban könnyen felül tudod múlni. Ami pedig a politikai palettát illeti, a jobboldal bele fog fáradni a sorozatos választási vereségekbe, és rálicitál a kormány szociális kiadásaira. Ezzel teljes a győzelem.

A New Labour elméleti filozófusai is hasonló szcenárióban gondolkodtak. „Addig soha nem beszélhetünk közös társadalmi moralitásról, amíg az állampolgárok többsége nem részesedik az állam jóléti kiadásaiból” – írta Anthony Giddens A harmadik út című könyvében.

Tony Blair így méltán lehet büszke arra, hogy hosszú évek jóléti intézkedéseinek bővítése és az állami szektor folyamatos szélesítése során elérte célját. Az államból élők „serege” jelenleg négy csoportra oszlik: állami alkalmazottakra (a választópolgárok 15 százaléka), a munkanélküliekre és az állami támogatáson élőkre (11 százalék), az állami forrásoktól függő (18 százalék) és a döntően független forrásokkal gazdálkodó nyugdíjasokra (8 százalék). Mindezeket összeadva láthatjuk, hogy arányuk meghaladja a választópolgárok 50 százalékát. Valamilyen mértékben mind közvetlenül függenek az államkasszától. És nem vettük még közéjük a komoly adókedvezményekben részesülőket vagy a támogatásfüggő gazdákat.

Ezen gondolatmenetet nagymértékben alátámasztja a szavazatok területi eloszlása is: a kormányzattól leginkább függő lakossággal rendelkező 200 szavazókörzetből csupán hétben találunk konzervatív képviselőt. A képet azonban némiképp árnyalja, hogy a nyugdíjasok körében a toryk valamivel nagyobb támogatást élveznek, mint a Munkáspárt, így ezen réteg szavazataiért komoly harc folyik. Azt azonban bizton állíthatjuk, hogy a Munkáspárt eljuttatta az országot arra a szintre, ahol egyetlen párt sem nyerhet választásokat a radikális adócsökkentés programjával. De ami még ennél is rosszabb, magával rántotta a konzervatívokat is.

A 2005-ös választások során például Michael Howard egyértelműen a szociális kiadások bővítése mellett állt ki. Igaz beszélt az adócsökkentésről, de nem nagy meggyőződéssel (a közvélemény-kutatási eredmények ugyanis meggyőzték arról, hogy azzal nem sok szavazót tud maga mellé állítani). A toryk választási programjába végül az adóemelés és az állami kiadások növelése került be. A 2005. májusi választás skandináv jelleget öltött, ahol mindkét párt nagyobb kiadási szintre tett ígéretet akkor, mikor Nagy-Britannia versenytársai épp az ellenkezőjét tették.

Ennek a politikának esett áldozatul Oliver Letwin adócsökkentési és George Oswald egykulcsos adórendszer bevezetését ösztönző programja, de a választások előtt Howard Flight is emiatt került mellékvágányra a Konzervatív Párton belül. De a kis államot hirdető David Cameron is módosított eredeti programján (a radikális adócsökkentésen), és van oka a bizakodásra. A YouGov közvélemény-kutató vállalat szerint az állami szektor alkalmazottainak 35 százaléka támogatja politikáját – igaz a Munkáspárt mögött még mindig 41 százalékuk áll. Ezzel Nagy-Britannia folyamatosan sodródik az eurózóna elhibázott gazdasági modelljének irányába, de egyik politikai párt sem hajlandó megkongatni a vészharangot.