Közismert a tény: az Európai Unió ma nem tart fenn önálló védelmi képességet. 1999-ben ugyan megállapodás született egy 60 000 fős gyorsreagálású erő létrehozásáról, majd később 1500–1500 fős többnemzetiségű zászlóaljakról is – kevés eredménnyel. Ami ez ideig gyakorlatilag szóba sem került, az az európai védelmi költségvetés lehetősége. Lehet, hogy ez hamarosan mégiscsak reális lesz?
A francia nemzeti fegyverkezésügyi hivatal egyik új kezdeményezésével 200 millió eurós programot terjesztett elő, amelyben az unió tagállamai közösen végeznének védelemtechnológiai kutatás-fejlesztést. A folyamatnak az Európai Védelmi Ügynökség (az uniós bürokrácia egyik leágazása) adna állandó keretet. A javaslatot a francia szakminiszter még márciusban az uniós minisztertanács elé terjeszti majd.
A védelmi ipar tapasztalt szereplői számára persze 200 millió euró csaknem komolytalan összeg. Az Amerikai Védelmi Minisztérium 2006-os büdzséje majdnem félbiliárd dollárról szól: egyedül a DARPA (a Pentagon számos védelmi kutatással foglalkozó ügynöksége közül egyetlenegy) 3 milliárdból gazdálkodhat az idén. Ám ne legyünk telhetetlenek: ha a francia kezdeményezés elfogadásra kerül, az lesz az Európai Unió történetének első jelentősebb lépése a közös védelmi költségvetés felé. A kérdés már csak az lehet: jó-e ez nekünk?
Nem, vágják rá a szkeptikusok, élükön (nem éppen meglepő módon) Nagy-Britanniával. „Támogatjuk az európai védelmi kutatási együttműködést, de erre nem ezt tartjuk a megfelelő útnak” – mondják. Márpedig London e kérdésben aligha megkerülhető: a francia és a brit védelemkutatási kiadások az EU-tagok ilyen jellegű költségvállalásának 2/3-át adják, gyakorlatilag ez az a két olyan európai ország, amely ezen a területen számottevő nemzetközi szereplő. Együttműködés pedig az új terv megvalósulása nélkül is van közöttük.
A britek mindehhez azt is hozzáteszik, hogy e koncepció sohasem léphet majd magasabb szintekre, az európai államok ugyanis sohasem fognak támogatni olyan védelmi projekteket, amelyek nem állnak száz százalékig az ellenőrzésük, rálátásuk alatt. S ha valami miatt mégis elkövetkezik ez az idő, az csak tovább gyorsítja az Egyesült Államok és Európa közötti biztonságpolitikai szakadékot. Ahogyan az iraki háború is bebizonyította (ahol még a jól felszereltnek számító brit alakulatok sem voltak teljesen megfelelőek feladataik ellátására), az európai hadseregeknek égető szükségük van az amerikai technológiai inputra, márpedig borítékolható, hogy Washington nem szívesen támogatna olyan országokat, amelyek kiszámíthatatlan védelmi törekvésekkel rendelkeznek. Összegezve tehát a szkeptikusok az EU bürokráciájának egy újabb szintjétől óvnak, amely ráadásul aláásná a kontinens biztonságát tradicionálisan garantáló NATO szerepét is.
Azt ugyanakkor senki sem vitatja, hogy az európai országok védelemkutatási kiadásainak növelése örvendetes lenne. Amíg a kontinens államai átlagban 1,9%-ot költenek a teljes védelemre, ez az arány Amerika esetében 3,4%. Az államok hasonló kiadásainak felét áldozzák már meglévő védelmi infrastruktúrájuk fejlesztésére, és 50%-kal kevesebbet költenek a személyi bérköltségekre is. Az Európai Parlament védelmi albizottságának elnöke szerint „Amerika tízszer hatékonyabb a védelemfinanszírozásban, mint Európa”. Ha figyelembe vesszük az öreg kontinens demográfiai tendenciáit, nem valószínű, hogy a belátható jövőben a védelmi kiadások számottevően növekednének (sőt számos európai kormány a lefaragásukat tervezi). Ráadásul a védelem minden bizonnyal egy újabb lenne azon EU-költségvetési területek között, amelyeken állandósuló alkudozás és feszültség lenne úrrá (amikor „A” államnak van kerete a megfelelő összegek befizetésére, míg „B” államnak nincs).
Egy lehetséges megoldás minderre, ha a különböző védelmi programok differenciáltan futnának az unión belül: először adott projekt kerülne meghatározásra, majd utána kerülnének meghatározásra a gyakorlati lépések és az abban részt vállaló tagállamok. Egyfajta belső munkamegosztás, illetve versenyrendszer jöhetne létre: mindez azonban egyelőre csupán spekuláció. A tény az, hogy a transzatlanti kapcsolatokat, az európai biztonságot és a NATO-t fenyegető veszély valójában nem a kontinens önálló védelmi ambícióiból fakad, sokkal inkább éppen abból, hogy Európa gyengesége okán nem képes valódi katonai együttműködésre az Egyesült Államokkal. Egy EU-kutatási program ennek az ellentmondásnak a felszámolásában csupán egyetlen apró lépés: de lépés. És része lehet a hosszú távú megoldásnak.