Az igazat megvallva a rendkívüli kihallgatás intézményét nem az Egyesült Államokban találták fel. Az írásos feljegyzések arról árulkodnak, hogy valójában Londontól nem is olyan messze került sor az első ilyen esetre. 1640-ben Angliában betiltották a kínzást, Skóciában azonban még 1708-ig, az Act of Unionig még fennmaradt. Így 1684-ben a II. Károly elleni merénylet egyik gyanúsítottját Skóciába szállították, ahol megkínozták. A vádlott beismerő vallomást tett, és kivégezték. Ez azonban nagyon régen történt. Itt a szigetországban mindnyájunkat úgy neveltek, hogy a kínzást a civilizált országban kivétel nélkül eltörölték. Természetesen mindnyájan tudunk angol és más nyugati börtönökben és rendőrségeken megesett brutális bántalmazásokról, de ezek kivétel nélkül mind bűncselekménynek számítottak, a bűnösöket elítélték, a belügyminiszter pedig elhatárolódott a tettesektől.

A világ legnagyobb demokráciájában, az Egyesült Államokban ez megváltozni látszik. George W. Bush és kormányzatának tagjai a terrorizmus ellen folytatott háború jelszavával olyan gyakorlatot kívánnak legitimizálni, amelyet minden elődjük elvetett volna. Szeptember 11-e után ugyanis az amerikai igazságügyi minisztérium új irányelveket fogadott el a gyanúsítottak kihallgatása terén. Nem használják a kínzás szót, azonban eufemisztikusan utalnak rá, mint „kényszerítő kihallgatásra” (coercive interrogation) vagy „fokozott kihallgatási technikákra” (enhanced interrogation techniques). Ezen kifejezések alatt azonban gyakorlatilag kínzás folyik egyes amerikai börtönökben.

2002 augusztusában az akkori főállamügyész-helyettes, Jay Bybee egy memorandumot tett közzé, mely kísérletet tett a kínzás fogalmának újraértelmezésére. A memorandum szerint csupán az az eljárás meríti ki az ENSZ dokumentumaiban kínzás névvel jelölt fogalom tartalmát, amely „súlyos fájdalmat” okoz. Bybee interpretációjában pedig ennek a „súlyos fájdalomnak” elég súlyosnak kell lennie ahhoz, hogy szervi elváltozáshoz vagy a vádlott halálához vezessen. A memorandumot csupán 2004-ben vonták vissza. 2003 áprilisában pedig egy másik, a  Pentagonból származó memorandum azt tartalmazta, hogy az Egyesült Államok elnökét, mint a hadsereg főparancsnokát, semmiféle szövetségi törvény vagy nemzetközi jogszabály nem korlátozza a kínzás alkalmazásának elrendelésében.

Az üggyel kapcsolatos aggodalmakra válaszul tavaly John McCain szenátor, akit kínvallatásnak vetettek alá Észak-Vietnamban, egy módosítást nyújtott be a készülő új törvényjavaslathoz, mely megtiltotta volna „a kegyetlen, embertelen és megalázó eljárás és büntetés minden formájának” alkalmazását az Egyesült Államok területén fogva tartott rabokkal szemben. A szenátus egyhangú többséggel fogadta el a módosítást, a Fehér Ház azonban arra hivatkozva akarta visszadobni azt, hogy ezáltal lehetetlenné válna, hogy a CIA információkat tudjon kihúzni fogvatartottjaiból. Végül a kongresszus heves ellenállásától tartva, az elnök aláírta a törvényt. Utólag azonban hozzátette, hogy a foglyokkal szembeni „kegyetlen, embertelen és megalázó” eljárást az alkotmányban meghatározott elnöki jogkörrel és főparancsnoki pozíciójával összhangban fogja értelmezni. Más szóval: mivel a terrorizmus elleni háború során elfogott gyanúsítottak „ellenséges katonáknak” számítanak, és mivel az elnök a hadsereg főparancsnoka, nem kötik őt a szokványos törvényi keretek vagy az Egyesült Államok által kötött nemzetközi szerződések. Ez pedig nem más, mint a jogállamiság sárba tiprása.

A foglyok guantanamói őrizete is hasonló módon űz csúfot a jog uralmából. A bázist Kubában, az Egyesült Államokon kívül, egy olyan országban állítják föl, ahol nem vonatkoznak rájuk a szövetségi törvények. E bázisokon gyakran kínozzák a fogvatartottakat. Az elnöknek és az alelnöknek persze tudnia kell arról, hogy mindez törvénytelen, az Egyesült Államok biztonságát azonban mindennél többre becsülik. Ezt rosszul teszik.

Először is, ezáltal beláthatatlan károkat okoznak saját, hőn áhított céljuknak. Ugyanis az Egyesült Államok nem tetszeleghet a szabadság, a demokrácia és a jogállamiság védőszentjének képében mindaddig, amíg éveken keresztül vádemelés nélkül tart bebörtönözve vádlottakat, szemet huny fizikai bántalmazásuk felett, vagy semmibe veszi a nemzetközi jogi szerződésekben és konvenciókban vállaltakat. Másodsorban, bár ezt nem merem teljes bizonyossággal kijelenteni, de a foglyokból ily módon kihúzott információk minden bizonnyal nem döntő jelentőségűek a terrorizmus ellen folytatott harc végkimenetelét illetően. De a vallomások valóságalapjáról sem lehetnek teljes mértékben meggyőződve, hiszen könnyen lehet, hogy a foglyok csak azért állítják azt amit, hogy véget vessenek kínzásuknak. A Szövetségi Legfelsőbb Bíróság és a Lordok Háza már évek óta felismerte, hogy nem szabad figyelembe venni a bírósági tárgyaláson a kínzás útján kicsikart vallomást, mivel az nem csupán morálisan elítélendő, de valóságtartalma is megkérdőjelezhető.

Nemcsak az Egyesült Államok alkalmazza a kínzás gyakorlatát. Nagy-Britannia lelkiismerete sem lehet sokkal tisztább, hiszen ezen bebörtönzések megszervezésében, a foglyok szállításában komoly segítséget nyújt Amerikának.

Ezek olyan ügyek, melyek a szabad, demokratikus társadalom értékrendszerének mélyrétegeit érintik. Semmi kétségem sincs az Egyesült Államok emberi jogok és a jogállamiság irányában tanúsított elkötelezettsége felől. De egyre nagyobb szakadék tátong a retorika és a valóság között. A Fehér Háznak minél előbb összhangba kellene hoznia ezt a kettőt, amivel mind az ügynek, mind az egész nyugati világnak jót tenne.