Csizmadia Ervin
Csalódott ország

A jövő év nagy eseménye lesz az egész magyar társadalom számára az Európai Unióhoz való csatlakozás. Egyelőre még szinte felmérni sem tudjuk, milyen változásokat hoz mindez az életünkbe, a mindennapjainkba. Úgy látom, ahogy közeledik a bűvös májusi időpont, egyre többet és többet hallunk majd a csatlakozásról. Egyáltalán nem mindegy azonban, hogy Magyarország milyen állapotban csatlakozik. A mostani belpolitikai légkör eléggé lehangoló, s csak találgathatunk, mikor, miért és hogyan változhat meg ez a helyzet. Az alábbiakban egyetlen szeletét vizsgálom a politikának, a hitelesség témáját. Úgy látom ugyanis, hogy az elmúlt hetekben szinte teljesen erről szól minden. De hogy máris lehűtsem a kedélyeket, mindjárt mondom: a hitelességgel kapcsolatban sem olyan egyszerű a dolog, mint ahogyan sokan gondolnák.

Gyurcsány Ferenc. Kihátráltak mögüle? Fotó: MTI

A nagy kiábrándulás

Egyre több ember mond efféle véleményt a politikai elitről. 2002 nyarán egyáltalán nem ez volt a helyzet. A tavaly tavaszi választások után a győztes baloldal hívei száz százalékig meg voltak győződve arról, hogy a „hiteltelen”, „lejáratódott” Fidesz-kormányzat után az MSZP és az SZDSZ politikusai hitelesek lesznek. 2003 őszén igen sok a kiábrándult baloldali és liberális szavazó. Sokan fogalmazzák meg, hogy csalódtak azokban, akiktől egy évvel korábban megváltást reméltek.
A mindkét oldali politikai elitnek érdemes odafigyelnie erre az elementáris méretű csalódottságra. Ilyen fokú kiábrándultság talán még nem is volt az elmúlt tizenhárom év során! Ez valami új jelenség, amelynek érdemes a nyitjára bukkannunk, ha nem akarjuk az egész politikai elitet elküldeni melegebb éghajlatra.
Kezdjük talán azzal, hogy a „hitelesség” a kilencvenes évek legérdekesebb és egyben talán legellentmondásosabb fogalma. „Karrierje” szorosan kötődik a kétpólusú világrend felbomlásához és a demokráciába való átmenethez. De azokban az országokban is, melyekben az átmenet demokráciából demokráciába történt, elemi erejű társadalmi igények kaptak lábra, olyannyira, hogy az egész politikai osztályt megrengették.
A legközismertebb példa Olaszország. De Olaszország esete a legellentmondásosabb is. Közismert, hogy 1990 előtt egy bebetonozott demokrácia működött, meglehetősen nagy korrupcióval, de amolyan „kéz kezet mos” pártrendszerrel és kormányzatokkal. 1990 után néhány év alatt kimúltak a régi pártképletek, ma már új nevű és irányultságú pártok ülnek a római parlamentben, nem kis mértékben annak köszönhetően, hogy az olasz társadalom a kilencvenes évek elején „fellázadt” elitje ellen. A „tiszta kezek mozgalma” (Di Pietro főügyésszel az élen) óriási népszerűségtől övezve nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy a jog és a nyilvánosság összefogásával átvilágítja az olasz politikai elitet és kivágja annak legkorruptabb fekélyeit. Ha valaki emlékszik a hatalmas médiakampánnyal övezett kísérletre, az tudja, néhány év alatt kifulladt és elenyészett a kampány. A politikai elit ugyan kicserélődött, a szabályok nagy része megmaradt. A korrupció nem lett lényegesen kevesebb. Berlusconi személyében pedig immár másodszor olyan miniszterelnöke van Olaszországnak, aki szinte két részre osztja Itáliát.

Tony Blair válsága 

A „tiszta kezek mozgalma” a hitelességről és az erkölcsről szólt. A politikát gyakorta akarják „megfelelő” erkölcsi alapokra állítani. Különösen azóta van ez így, hogy a médiakorba léptünk, s a választókat nem különösebben érdekli a politika tartalma. A tartalom, a program, az osztályigények kielégítése addig volt fontos, amíg voltak megkülönböztethető osztályok, s ezeknek voltak egymástól jól megkülönböztethető igényeik. Amióta az információs, sőt a cybertársadalom korában vagyunk, tartalmi kérdésekkel nemigen lehet azonosulást kiváltani az egységesülő társadalom tagjai körében. 
A hitelesség azóta bűvszó, amióta a tartalmi ügyekre immúnissá vált a társadalom, illetve amióta perszonalizálódik a politika. A kettő szorosan összefügg. Ha egy kormány vagy párt megítélésében nem az a döntő, hogy programok szintjén mit képvisel, egyre inkább fontosak az arcok. Az elsőszámú politikus a világon mindenütt a legkeresettebb árucikk. Ha ő hiteles, nyert ügye van az adott pártnak, ha „hiteltelenné” válik, az magával ránthatja az egész politikai irányzatot.
Gondoljunk csak Tony Blair példájára. Blair a brit történelem egyik legnépszerűbb és -hitelesebb baloldali politikusa volt sokáig. Népszerűségét nem kis részben az táplálta, hogy „mert konzervatív lenni”, azaz vállalta vallásosságát, hirdette, hogy ellenfeleitől van mit tanulni. Családcentrikus volt, és roppant mód nem felelt meg egy baloldali politikus prototípusának. Mára mintha „elfáradt” volna: hitelessége (főként az Irak-botrány kapcsán) megkopott, az angol közvéleménynek immáron a többsége kívánja a távozását.
Persze ez utóbbi nem jelenti azt, hogy távozni is fog. Csupán arra utal, hogy a hitelesség nem valami „objektív” mérce. Sőt nagyon is szubjektív valami. Ami Bill Clinton hitelességét alig tépázta meg (visszatérő flörtjei), az - mondjuk - Busht valószínűleg a padlóhoz vágta volna. A hitelesség ugyanis látszat is. A nőcsábász póz tehet még hitelesebbé, de le is húzhat. Ha valakiről azonban sikerül elterjeszteni azt a látszatot, hogy hiteltelen, az nagyon gyorsan a bukott politikusok között találhatja a helyét.

A csalódottak kasztja

2003 őszén Magyarországon mintha ott tartanánk, mint az olaszok tíz éve: a lakosság egyre nagyobb pánikhangulatban szemléli, hogy mi történik körülötte. Egyre kevesebb politikust övez feltétlen bizalom. A legnagyobb és legváratlanabb újdonság, hogy masszív baloldali szavazók is elkeseredve fordulnak el a politikától.
Miért alakulhatott ez így? Érdemes lenne az elemzésre, hogy mennyire elhanyagoltuk a rendszerváltás emberi oldalát. Emberi tragédiák, lecsúszások és deklasszálódások sokasága is övezte a demokrácia létrejöttét, ami persze addig nem volt fontos, amíg mindegyik politikai oldal nem stabilizálta magát, nem került kormányzati pozícióba. Mára elmondhatjuk, hogy mindegyik mérvadó politikai erő kipróbálta magát, és nem hozott megváltást. A magyar társadalom - ezt sok közvélemény-kutatás mutatta 1990 körül - a rendszerváltástól nem elsősorban a kapitalizmus kiépülését várta, hanem a jólét növekedését. Miután ez a jólét csak nagyon viszonylagosan és szelektíven valósult meg, egyre inkább megjelenik a politikában a csalódottak kasztja. Az intézményes demokráciába be nem illeszkedők széles rétege eléggé erőteljesen képes befolyásolni a politikát.
Hogy csak egy példát mondjak: létezik egy „titkos” réteg, amely a demokráciára terhelődött, nevezzük őket aktabirtokosoknak. Mivel Magyarországon nem sikerült egy akárcsak viszonylagosan is átfogó ügynöktörvényt megalkotni, a társadalom különböző csoportjai a legsajátságosabb módon vesznek részt a politikában, illetve az ellenfél táborának lejáratásában: időről időre papírokat vesznek elő, és hitelteleníteni kívánnak valakit az ellenoldalról. Ez nem teljesen ugyanaz, mint az olasz példa, de ha sokáig folytatódik a sajtóban az „ügynökösdi”, előállhat olyan helyzet, hogy a társadalom egyre szélesebb körei követelnek majd rendteremtést vagy valamiféle „magyar tiszta kezek mozgalmát”. 
Az akták és a botrányok elképesztően nagy száma, az ügyek lavinája ugyanis azt a benyomást erősíti az állampolgárokban, hogy nálunk az egész politikai elit korrupt. Ez természetesen nyilvánvaló képtelenség, de - mint mondtam - a politika sok esetben ma már a látszatok világa. Ha tehát az a látszat, hogy valaki hiteltelen, akkor a közvélemény nyomására odáig fajulhat a helyzet, hogy „állítsunk a helyére hiteleset”. Csakhogy a „hiteles” politikus lehet a következő áldozat, akiről egy állevélben vagy álaktában azt mondhatják, hogy ilyen vagy olyan ügynök volt. Ettől kezdve megindul egy olyan körforgás, amelynek talán nem is lesz vége egyhamar.

Erkölcsi mércezavar

Persze sokaknak eszébe juthat, hogy azért nem pusztán áldokumentumok övezik a fiatal magyar demokráciát. Mi van akkor, ha valódi dokumentumok alapján mutatható ki egy politikusról, hogy valami erkölcsileg kifogásolni való dolgot tett élete bizonyos szakaszában? S mi van akkor, ha egy ilyen erkölcsileg kifogásolható dolognak nincs következménye?
Azt hiszem, ez egy tipikusan olyan helyzet, amelyet nem szabadna pártpolitikai alapon megítélni. Azt, hogy erkölcsileg mit szabad és mit lehet, csakis az egészséges, demokratikus közvélemény ítélheti meg. Magyarországon mind ez ideig nem sikerült ilyet kialakítani, ezért is áll elő mindig az a helyzet, hogy ami a baloldalnak erkölcsileg elfogadható, az a jobboldalnak nem, és viszont. Azért nincs mindenki számára elfogadható zsinórmérték, mert nincs olyan társadalmi kapacitás, amely kezeskedne egy ilyen demokratikus minimum megalapozása fölött, és egyben lehetetlenné tenné, hogy az erkölcsi minimum is pártharcok terepévé váljék. Ha pedig egy erkölcsi vákuumhelyzet alakul ki, akkor a szembenálló felek - már csak a politikai előnyszerzés szándékával is - maguk próbálnak erkölcsi fensőbbségre szert tenni. Azaz: egészen egyszerűen, ha szükségét érzik, le akarják járatni, hitelteleníteni ellenfeleiket.
Még a tájékozatlanoknak is észre kell venniük, hogy ebben a lejárató láncolatban valamiféle logika szerint követik egymást az események. A Szász-ügy kirobbanásától kezdve a Kondor-ügyig - azt hiszem - egy elég masszív, az ellenfél mozgásait gondosan lereagáló botránystratégiával van dolgunk. Nem azt mondom, hogy ezt pártok generálják, generálhatják ezeket a már említett magánszemélyek, akik azzal a privilégiummal rendelkeznek, hogy lejárató papírok birtokosai, amelyeket megfelelő időben elővehetnek. És elő is veszik őket. Hogy aztán újabb zavar és még nagyobb kiábrándulás keletkezzen, és az emberek végképp elveszítsék a politika iránti bizalmukat.

Van-e ellenszer?

Vannak kollégáim, akik máris tudják a gyógymódot: legyenek előrehozott választások, mondjuk jövő tavasszal. Mások az egész politikai elitet felváltanák - egy talán már valahol készülődő - fiatal nemzedékkel. Ismét mások azt mondják, hogy mivel a korrupció a mai kormánypártok oldalán immáron hatalmas méreteket öltött, mondjanak le azok a kormánypárti politikusok, akik élen járnak ebben. De a mai kormányoldal volt vagy jelenlegi szimpatizánsai is elégedetlenek, és sürgős lépésekre várnak.
Egy bizonyos: lélektanilag nagyon fontos időszakot élünk. Az indulatok azért is olyan erősek, mert egyre közelebb kerülünk 2004 tavaszához. A Fidesz számára egyáltalán nem mindegy, hogy ezt a történelmi dátumot milyen pozícióban éri meg. Orbán Viktor és pártja ma úgy ítéli meg, hogy ők és nemzedékük (s rajtuk keresztül a jobboldali Magyarország) kimaradt a rendszerváltás folyamatából, amely szerintük a baloldali elit műve volt. Feltehetőleg nem szívesen vennék, ha egy, az 1990-eshez hasonló horderejű változásból megint kimaradnának, s az ismét a baloldal „projektje” lenne. Ezért érthető okokból fokozni fogják a nyomást a jelenlegi kormányzatra, s ennek középpontjában a hitelesség fog állni. Ma már a jobboldal nem azért támadja Medgyessy Pétert, mert szt-tiszt volt, hanem azért, mert erkölcsileg hiteltelennek tartja. Az erkölcsi hitelesség azonban - mint láttuk fentebb - csak akkor válhat igazi társadalmi üggyé, ha nem pártok fogják meghatározni az erkölcsi hitelesség mércéit. 
Azt is hozzá kell még tennünk, hogy forrong a magyar kormánytábor is. A baloldal igen ügyes és hitelesnek tűnő politikával győzött 2002-ben, de ez a hitelesség (vagy annak látszata) ma már a múlté. Ha tartósan és sikeresen akarnak kormányozni, nem az utcán keresztül kell győzködniük az embereket, hanem - akarják vagy sem - részt kell venniük a hitelességről szóló versenyben. 
Akárhogyan is: abban bízom, hogy a magyar politikát nem éri el az olasz „tiszták” vehemenciája. Ezzel nem azt mondom, hogy a belpolitika nincs igen súlyos helyzetben. A legnehezebb helyzetek igénylik azonban a legmérsékeltebb és - legkörültekintőbb választ. A sokak által elzavarandónak gondolt elit most bebizonyíthatja rátermettségét és bölcsességét.