2003/2.

Könyvszemle

Kertész András: Nyelvészet és tudományelmélet

Karcsú (mindössze 90 oldalas), de annál jelentősebb kötet jelent meg Kertész András, az ismert germanista nyelvész-akadémikus tollából. Az igen tömör, feszes logikai szerkezetű munka részint összefoglalja, részint újakkal egészíti ki azokat az eredményeket, amelyekre több mint tízéves kutatómunkája nyomán jutott. Mégpedig egy olyan területen, ami az elméleti nyelvészet illetve a nyelvészetelmélet nemzetközi szakirodalmában is már hosszabb ideje az érdeklődés előterében áll. A Kertészt foglalkoztató és a könyvében éles logikával és lenyűgöző szakirodalmi tájékozottsággal tárgyalt kérdéskör azonban egyáltalán nem csak a nyelvészek érdeklődésére tarthat számot, hanem voltaképpen bármely szaktudóséra, és persze, tudományfilozófuséra. Ez pedig a tárgytudomány és a metatudomány viszonyának kérdése, a szaktudományok és a tudományelmélet(ek), a tudományfilozófia kapcsolatának problémája. Leegyszerűsítve: az, hogy vajon a metatudományos (tudomány-filozófiai) reflexió öncélú-e, ami nemhogy nem segíti, de egyenesen akadályozza a szaktudós kutatómunkáját, mindennapi feladatainak megoldását azzal, hogy feleslegesen túlbonyolítja az episztemológiai helyzetet, teljesíthetetlen és öncélú követelményeket támaszt vagy kiagyalt problémákra mutat rá, és így óhatatlanul dehonesztálja a szaktudományos eredményeket és a kutatómunkát. Vagy ellenkezőleg: a metodológiai reflexivitás, a tudomány-filozófiai tájékozottság javíthatja a kutatómunka színvonalát és eredményességét.

Kertész, könyve legelején, válaszként két markánsan különböző véleményt idéz nyelvészektől. Langacker azt írja: "Több ok is indokolja, hogy alternatív elméletek értékelésekor ne gyötörjük magunkat semmiféle metodológiai rendszabállyal." Devitt és Sterelny viszont így fogalmaztak: "Jó lenne, ha figyelmen kívül hagyhatnánk a metaelméletet, és csak az elmélettel foglalkozhatnánk, de ez olyan luxus, amit nem engedhetünk meg magunknak. Úgy véljük, hogy a nyelvelmélet számos hibája a hibás metaelméletből származik." A valóban kiemelkedő szaktudósok, például a természettudós Erwin Schrödinger, Werner Heisenberg vagy Stephen Jay Gould nem is engedték meg maguknak azt a luxust, hogy ne foglalkozzanak szakmájuk tudományelméleti kérdéseivel. És persze, a kiemelkedő tudományfilozófusok, Rudolph Carnap, Thomas Kuhn vagy Polányi Mihály szaktudósként kezdték pályájukat.

Tárgytudomány és metatudomány viszonyának kérdését Kertész természetesen nem általánosságban veti fel a könyvében, hanem a következő konkrét alapkérdés formájában:

"(a) Milyen irányba és meddig tágíthatók a nyelvészeti elméletalkotás határai a tudományelméleti reflexió fényében, és

(b) milyen irányba és meddig tágíthatók a tudományelmélet határai a nyelvészeti elméletalkotás fényében?"

A válaszkeresés területét tovább konkretizálva Kertész a generatív nyelvészet és három modern tudományelmélet: a tradicionális analitikus tudományfilozófia, az újabb keletű tudásszociológia illetve a naturalizált episztemológia viszonyát teszi elemző vizsgálat tárgyává. Válaszkereső eljárása pedig igen szellemes: esettanulmányok segítségével szembesíti a három említett tudományelméleti felfogást a szaktudomány, a generatív nyelvészet elméletalkotási problémáival, és mutatja meg, hogyan ismerhetik fel, illetve hogyan tágíthatják saját korlátaikat mind a szaktudományos, mind pedig a metatudományos elméletek. Kölcsönösen profitálva ily módon a kapcsolatba lépésből, az egymás alapfeltevéseinek, kérdéseinek és követelményeinek megismeréséből. A David Bloor-féle tudásszociológia hatékonyságát Kertész a generatív nyelvészet empíriavitájának példáján mutatja be. Meggyőzően érvel amellett, hogy a szabálykövetés Wittgenstein-féle elméletének Bloor által adott értelmezése összeegyeztethető a generatív nyelvészettel, sőt hozzájárul az elméletalkotási határainak tágításához, mert felmutatja annak társadalmi tényezőkre visszavezethető összetevőit. A harmadik esettanulmányában Kertész a naturalizált tudományelmélet korlátait, illetve a kognitív nyelvészeti elméletalkotás dilemmáit és határait vizsgálja, és arra a következtetésre jut, hogy a naturalizált episztemológia a kognitív nyelvészet természetes metaelmélete, és fontos szerepet játszik abban, hogy nyelvészeti problémákat empirikusan eldönthető kérdésként fogalmazzanak meg és döntsenek el.

Az esettanulmányok vizsgálatából levonható következtetések általánosításaként végül is Kertész a következő hipotézispárt fogalmazza meg az alapkérdésre adott válaszként:

"(a) Elméleti nyelvészet és tudományelmélet viszonyában olyan, eddig fel nem ismert és ki nem használt lehetőségek rejlenek, amelyek kézzelfogható módon hozzájárulnak mind a nyelvészeti elméletalkotás, mind a tudományelméleti reflexió határainak tágításához.

(b) Azonban a határok tágíthatósága a mindenkori nyelvészeti elméletek és a mindenkori tudományelméleti rendszerek sajátosságainak függvényében jól definiálható korlátokba ütközik, amelyek nem hághatók át."

Kertész - mint maga is hangsúlyozza - nem akar egyik tudományelmélet kizárólagosan helyes vagy hasznos volta mellett sem érvelni. Azt azonban sikerült meggyőzően megmutatnia, hogy mindegyik hasznos, és mindegyiknek megvannak a maga korlátai. Mint jó szerszámok, nyilván különböző "bajok", dilemmák és problémák kezelésére alkalmasak. A három episztemológiai irányzat egymással sem mindenben kompatibilis. Ismeretes, hogy az analitikus tudományfilozófia alapvetően szemben áll a naturalizált és a szociologizált episztemológiával. Sőt, ez utóbbi két irányzat bizonyos iskolái egymástól is erősen eltérnek. Bár például a Bloor-féle "erős program" magát naturalistának vallja, és a társadalmi (szociológiai) tényezőket korántsem tekinti kizárólagosnak a (egyebek között a nyelvészeti) megismerésben, hanem elismeri a (kognitív) pszichológiai faktorok szerepét is. És osztja a Willard Quine-féle naturalizált tudományelméletnek azt a kiindulópontját is, hogy az analitikus tudományfilozófia apriorisztikus és normatív alapállása tarthatatlan és reflektív, illetve empirikus (pszichológia-szociológiai) megalapozást igényel.

A Nyelvészet és tudományelmélet rendkívül jól szerkesztett könyv, a szerző okfejtései világosak, argumentációja meggyőző, a munka szerkezete jól felépített, könnyen követhető. Kertész könyve ráadásul nemcsak logikailag, hanem didaktikailag is igen kiváló. Így a kutatók mellett a graduális és a doktorandusz hallgatóknak is bátran ajánlható, a felsőoktatásban jól használható kézikönyvnek is tekinthető. Én magam, amellett, hogy tudományfilozófusként sokat okultam belőle, fel fogom használni a doktoriskolámban is. (Kertész András: Nyelvészet és tudományelmélet. Nyelvtudományi értekezések 150. sz., Akadémiai Kiadó, 2001. 92 p.)

Fehér Márta

egyetemi tanár (BME)


<-- Vissza az 2003/2. szám tartalomjegyzékére