I.

Nemrégiben egy politizáló társaságban ezt hallottam: Egy ország jóléte kivált három intézményen fordul meg: a jó bíróságon, vagyis az igazságszolgáltatás biztosságán, (tehát nem az ún. törvénykezésen), a jó közigazgatáson, azaz a polgári bátorság biztosságán és a jó közoktatáson, ti. hogy minden polgár legalább annyit tudjon, amennyit helyzete megkíván, vagy más szóval,  a tudás biztosságán.
Ha ez a három megvan, a többit bátran a polgárokra bízhatjuk: elvégzik maguk is, ha ti. megvan biztosságuk az igazságban, a szabad mozgásban, a tudásban. És az állam czélja megadni nekik ezeket a biztosságokat s ebben a magasabb értelemben csakugyan megtámadhatatlan Eötvös elve, aki híres állambölcseleti művében, más szempontból ugyan, de azt mondta, hogy az állam czélja a  biztosság.
Csupán megemlítem még, ezekhez hozzátettem azt is: nálunk különösképpen állami föladat, hogy e hármas főirány hivatali képviselői egymással egyáltalán érintkezzenek. A bíróság mint egy hierarchikus kaszt zárkózik el. A közigazgatás a régi magyar hagyományos első hivatali osztálynak tartja magát s minthogy politikai, azaz hazánk¬ban első érdekű foglalkozás tényezője, tehát a specifikus magyarnak legkedveltebb pályája. A közoktatás minden rangú embereit pedig mindkét előző osztály egyaránt kicsinyli és maga a közvélemény is a másik kettő után helyezi. Ez így van, de csak Magyarországon.
Pedig Széchenyi, ez az igazi és legfőbb praecep-tor Hungáriae, a Hitelben azt mondja, hogy „minden kifejlődés, előmenetel, erő, érték és szerencsének legmélyebb sarkalatja a kiművelt emberfő”. /…/ Tehát szerinte a tudás, az oktatás az első. Az anyagi érdek is csak második. Mert noha e kettő egységéből fakad a nemzeterő, a szabadság, mégis az anyagi fölvirágzás az elsőnek következménye. «Az ész erő s így az ész boldogsága», mondja Széchenyi. «Tekintsünk csak mélyen a leg¬nagyobb következések elveire /…/, s mint a nyári reggel, oly tisztán fogjuk látni, mennyi bámulásra méltó szivárgott s nem másunnan, mint emberi agyvelőből a világra, Confutse, Bacon, Franklin és számtalan mások maroknagyságú veleiből!» «A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma. Ezek statisztikája az ország legérdekesebb – leginteressánsabb – része. Nem termékeny lapály, hegyek, ásványok, éghajlat stb. teszik a közerőt, hanem az ész, mely azokat józa¬non használni tudja. Igazabb súly s erő az emberi agyvelőnél nincs. Ennek több vagy kevesebb léte a nemzetnek több vagy keve¬sebb szerencséje». «Nagy szerencse, teszi hozzá alább, hogy az agyvelő hazánkban szép mennyiségű, csakhogy itt-amott kifejlődése hátra van»... /…/
Mekkora igazság és mekkora igazság mind¬máig, hogy ami Magyarországnak most is leginkább hiányzik, az az eléggé kiművelt emberfő az egyesekben és az egész nem¬zetben. Széchenyi politikájának tehát legfőbb alapja a nemzettest minden tagját befoglaló egyetemes művelődés, mely mindennek kez¬dete és forrása. Minő félreértés terjeszthette el róla, hogy ő az anyagi fejlődésben találta főleg a nemzet előhaladását, melyet ő csak mint a mívelődés természetes következmé­nyét tekintett.
/…/
Tehát a kiművelt emberfő. Ez az első és legfőbb, hirdetjük mi is Széchenyivel. Minden nemzeti emelkedés a maga végeredményében az egyének emelkedésében, az egyéniség fontosságának elismerésében, kiművelésében áll.
Ez más szóval a tudatlanság, a barbárság elleni küzdelmet és legyőzését jelenti. Erre nézve eddigelé az volt a meggyőződés s nálunk jóformán ma is az, hogy az ezek elleni küzdelemre elég az iskolák mindenféle faja, elkezdve az óvodán a legmagasabbig, az egye¬temig.
Ámde nézzünk a dolog gyökerére. Magyar¬országon (Horvát-Szlavonországot nem szá­mítva) 1907-ben volt 3.201.750 tanköteles, azaz 6 –15 és némi részben még idősebb népiskolai tanuló. Ezeknek 79,5%-a járt isko¬lába, azaz 2.546.456 tanuló. Ezek közül 16.618 mindennapos elemi, közülök 1743 községben 2153 állami iskolába bejárt 1.862.085 tanuló, különböző ismétlő iskolába 513.429 tanuló. Ámde itt megjegyzi az állami hivatalos jelentés, hogy minden erőfeszítés daczára az V–Vl-ik elemi korosztályú tanulók száma fogy. A különféle 556 iparos- és kereskedelmi inasiskolákba járt összesen 91.764 tanuló, kik közül 17.130 maradt ki év folyamán, de a megmaradtak is rengeteget mulasztottak. Elő¬képzettségük oly csekély volt, hogy olvasni, írni és számolni jól csak 3911 tudott; 2437 nem tudott sem írni, sem olvasni, s csak olvasni tudott 1218. Mindezeket oktatta 1907-ben 30.753 rendes tanító s még pár ezer más kisegítő tanerő.
Most gondoljuk el, hogy ezekből kerül ki évenkint átlag 15 éves korban az a nem¬zedék, mely kevés kivétellel soha többet nem tanul, s alkotja a népességnek körülbelül 90%-át. Vegyük föl, hogy az, aki iskolába járt, mind megtanul olvasni és írni, mégis ha utóbb életének másik 3/4 vagy 4/5-öd részében magára hagyjuk, nem kell-e, kevés kivételt leszámítva, rövid időn minden ismeretet jó­formán elfelednie s visszasüllyednie az előbbi barbárságba? Hiszen még más környezetben is a felnőttek tekintélyes része nem ugyan az olvasást, hanem az írást rendesen jórészt elfelejti.
Most aztán vonjuk le ezt a mindössze három milliót alig meghaladó összes gyermek¬sereget hazánk (Horvát-Szlavonországot nem számítva) 18.048.106 lakosságából; tegyük föl, hogy még két milliót tesz az intelligens elem, mely ismereteit par force des choses utóbb is gyarapíthatja: nem állunk-e még mindig körülbelül 13 millió oly népességgel szemben, melyhez az iskolai kor után, vagyis életének még hátralevő háromnegyed részében, leszámítva kevés rongyolvasmányon, ponyvaregényen és elbeszélésen, esetleg egyetlen, az ő szája izén szerkesztett zuglapon kívül, semmi ismeretterjesztő olvasmány el nem jut, holott mindezek az olvasmányok inkább ártanak, mint használnak?
Íme, kétségtelenül a népesség túlnyomó része, életének túlnyomóan nagyobb felében, éppen a valóban emberré válás időszakában, a művelődés terén teljesen elhagyatva. Már most aki tudja, vagy csak el bírja képzelni, hogy mily rettentő nehéz a nagy tömegek műveltségét csak egy parányi fokkal is emelni és hogy ezek műveltsége, a legnagyobb állami és társadalmi erőfeszítésnek csak pillanatnyi lankadásával is, mily gyorsan hanyatlik több fokkal alá: bizonyára nem fog közönynyel tekinteni a nagy embertömegre, a népesség e nagyobb részének ismeretbeli elhanyagolt¬ságára, mely miatt oly könnyen esik áltanítók, politikai kalandorok, mindenféle, a nép könnyen hívésére és tudatlanságára számító zsebelők és félrevezetők zsákmányává, az alkoholizmus, az erkölcsi elvadulás, a káros, sőt veszedelmes olvasmányok, hamis politikai és társadalmi tanok áldozatává.
Márpedig a kérdés annál nagyobb súlyú, minél inkább kívánjuk, hogy haladásunk egye¬temes, vagy más szóval demokratikus legyen, hogy szocziális helyzetünk mentől egészsége¬sebbé váljék. Ugyanis a demokráczia csak a művelt polgárok összességére támaszkodhatik, s tudjuk, hogy éppen ma, az általános, vagy legalább széles alapú szavazatjognak szük¬ségessé vált behozatalával, nálunk is minő súllyal esik latba a műveltségnek legalábbis kezdetleges mértéke. Igaz ugyan, hogy a demokratikus átalakulás már magában is ked¬vez az emberi egyéniség kifejlésének; de egyedül ennek átalakító hatásában bizakodni, művelődés nélkül, annyi volna, mint a szocziális metafizikában elmerülve azt hinni, hogy az em¬beri természet már a maga ősállapotában töké­letes és minden erkölcsre s erényre alkalmas. Holott ez az ősemberi tudatlanság a múltban nem bizonyult méltónak a bizalomra, sőt ellenkezőleg, magas tulajdonait csak a művelt¬ség arányában bírta kifejleszteni. De, sőt a helyes állampolitika alapelvének kell lenni, hogy bizalmatlan a műveletlen emberi termé­szetben. És ha igaza van Montesquieu-nek, s én Petőfivel hiszem, hogy igaza van, mely szerint a demokrata uralom rugója, támasza az erény, de ennek föltétele a polgárok erkölcsi tökélye, akkor igaz az is, hogy tanulatlan embertömeggel nem lehet valódi társadalmat, nem életrevaló államot alkotni. Ebben bizakodni annyi, mint valami szocziális miszticzizmus illúzióiban álmot hüvelyezni.
Más szóval, noha mindeddig az iskolán kívüli oktatás főleg nálunk éppen nem részesült kellő méltatásban, itt egyike áll előttünk a legnevezetesebb modern állami és társadalmi problémáknak.

II.
Valóban régóta rájöttek Amerikában és Európa nyugatán, hogy kell tehát valami, ami az iskolából és itt főképen a nép- és ismétlő iskolából kikerült ifjat megóvja attól, hogy mihamar mindent elfelejtsen s életének körülbelül hátraeső háromnegyed részében visszasüllyedjen abba a tudatlanságba, melyből az iskola valahogyan kiemelte.
Mi legyen ez? Csupán két eszköz volt gondolható. Egyik az újratanítás, melyet változatos néven elneveztek különböző tan¬folyamoknak, melyek természetüknél fogva csak szűkebb körre szorítkozhatnak, továbbá szabad tanításnak, szabad egyetemnek, nép¬es munkás egyetemnek, melyek, mint nevük is mutatja, minél szélesebb réteget kivannak felölelni. Másik eszköz a különböző nevezetek alatt létesített nép- és mindenfajta közkönyv¬tár, melyek meg azt akarták és akarják, hogy a lakosság minden rétegéhez mennél könnyebben, mennél gyorsabban s mennél ol¬csóbban eljuttassanak a jó, hasznos és mulat¬tató könyvekből egy válogatott mennyiséget, melyekből ki-ki tetszése szerint szerezzen oku¬lást és mulattatást. Amaz tehát oktatás, emez önművelés, öntevékenység által kívánja a czélt elérni.
Itt most az a kérdés: melyik egyszerűbb, s melyik hatásosabb, melyik olcsóbb és keresztülvihetőbb?
Érdekes, hogy a régiek valahányszor iskolát alapítottak, azonnal megalkották melléje a könyvtárt is, mintegy természetszerűen érezvén, hogy az élőszó tanítását csak az olvasás, tehát önművelés rögzítheti meg, gyarapíthatja s teheti gyümölcsözővé. Mégis most mi tör¬tént nálunk? A múlt és folyó évben nagy előkészülettel, de nem elégségessel, Buda¬pesten egy fényes testület letárgyalta a szabad¬tanítás állami törvényjavaslatát a nélkül, hogy abban bárminemű könyvtárról csak szó lett volna is.
Márpedig vegyünk csak egy példát. Ezer ember kezébe eljuttatni egy évben egy jó könyvet, hogy tehát elolvasson évenként egyetlenegy hasznost vagy kellemest magába foglaló művet, nem különösen nehéz föl¬adat, elérhető aránylag néhány jól megválo¬gatott könyvvel s tehát kevés költséggel. De hogy pl. ezer felnőttnek előadjunk annyi ismeretet, amennyi egy hasznos könyvben van, vagy okozzunk nekik élőszóval annyi gyönyört, amennyit teszem Jókai Kárpáthy Zoltán-jából meríthet: ahhoz hány tanító, hány óra, minő helyiség, mennyi erő, mennyi pénz kellene s az eredmény mégis az, hogy nem tettünk még egy lépést sem addig, hogy egyet is közülök önművelésre, azaz a könyv¬ből való ismeretszerzésre szoktassunk és így kitettük annak, hogy ha tanításunkat meghall¬gatta s talán meg is értette, pár nap alatt újra elfelejti. De aztán vegyük hozzá, hogyha körülbelül két millió gyermek oktatásához több mint 16 ezer iskola és több mint 30 ezer tanító kell, hogy fognók az említett 13 millióból álló népességet, akármily felüle¬tesen is, oktatni s ha meg volna is rá minden eszköz, hogy fognók ez oktatás elfogadására bírni, hiszen itt a kényszeroktatás már lehe¬tetlen.
Erről mondja Pellisson Mór, a könyvtár¬ügy egyik első előharczosa Francziaországban, a következőket: «A szabadtanítás összes eszközei közt a nagy népesség könyvtára az, melynek túlnyomóan legtöbb a nevelő és szocziális hatása. Ez oly eszme, melytől nálunk általában elég távol állnak. Mikor körülbelül tíz éve nálunk megkezdődött a tevékenység az iskola utáni oktatás ügyében, az ügy előharczosai nem a közkönyvtárt karolták föl, ezt mellékesnek tartották s leg¬följebb ha kegyként szóltak róla s összes törekvéseiket más irányokban merítették ki. Ezért, nézetünk szerint, ez az olykor zajos és sok tekintetben csillogónak is mondható tevékenység egészben rosszul volt intézve. Nem számoltak vele eléggé, hogy könyvtár nélkül az iskola utáni oktatásnak nem lehet sem teljessége, sem állandósága. Nem hisszük, hogy fáradoznunk kellene a bizonyításban, mert egy pillanatnyi elmélkedés elég rá, hogy a felnőttek számára tartott tanfolyamokból – annál inkább az egyes előadásokból – csak nagyon sovány és lenge eredmény várható, ha nem fejti tovább és nem szilárdítja meg ezt a személyes olvasás. Azt lehetne mondani minden erőszakolás nélkül, hogy a hol nincs könyvtár, a felnőttek tanfolyamai semmire sem jók, s ahol megfelelő könyvtár van, e tanfolya-mok nagy kár nélkül mellőz¬hetők».
Még jobban és határozottabban nyilat¬kozik Morei a könyvtárakról szóló két kötetes (1908) művében, melynek egyetlen czélja nemzetét meggyőzni a könyvtárak mint első és legfőbb nemzetnevelő intézmények szük¬ségéről. Ő tudniillik így szól a saját művéről: «Ez a könyv meg akarná mondani és meg¬győződésévé tenni egy hiú nemzetnek, hogy a szabad közkönyvtárak az egyetlen, egy szabad néphez méltó oktató eszközök, hogy az előadások, tanfolyamok, kis egyetemek, körök, vallási, felekezeti vagy czélzatos okta¬tások, gyakran maguk az iskolák is, nem egyebek, mint szalmacséplés, mint a balgaság fontoskodása előtt való parádé. Egyetlen oktatásnak van értéke: az, melyet az ember önmagának ad. Túlságos sokat beszélünk. Tanulnunk és elmélkednünk kellene. Az el¬mélkedés pedig csendet kivan. A néppel úgy bánnak, mint gyermekkel… Hát a felnőtt ember, ha meg akarja magát büntetni, tán az iskolába megy, hogy megvesszőzzék? Vagy aztán játszván, visszaélvén a nép szó­val, egy közkötelességet a jótékonyság körébe utalnak. A könyvtárak problémája egyértelmű egy nemzet oktatásával, az iskola utáni, azaz a legfontosabb oktatáséval. Olvasni annyi, mint szabad emberként cselekedni. Mindezt elmondták egy századdal ezelőtt… De ma bírunk jobbat, mint szép szavakat, előttünk a tények. Amerikának és Angliának vannak könyvtárai s a számadatok beszélnek».
Ezeket az angol és amerikai számadatokat nekem is volt alkalmam több mint egy éve, még a Morei könyve előtt, más források alap¬ján megszólaltatni a Szabad Lyceum közgyű¬lésén Budapesten, azén a Szabad Lyceumén, mely egy amerikai értelemben vett szabad, közművelődési közkönyvtár fölállítását programjába vette. Ezeket az adatokat most nem ismétlem, egyszerűen legyen szabad ezekre s a jelentékeny szakirodalomra utalnom. Nem állhatom mégis, hogy ne említsek meg annyit, hogy Amerikában nemcsak ma alap¬elv, mely szerint a barbárság legyőzője a nagy tömegekre nézve csak a népiskola és a nép igényeinek megfelelő közkönyvtár, hanem ez volt már több mint száz éve és a múlt század 30-as éveitől fogva ott az a meggyőződés, hogy ezt csak a polgárok önmegadóztatásával lehet megvalósítani.
Ennélfogva 1847-ben Quincey Josiah bos¬toni polgármester indítványára a város el¬fogadta azt a javaslatot, hogy közadóból városi közkönyvtárt építsenek. Úgy jött létre ott nemcsak a világ egyik legszebb könyvtár¬épülete, hanem ebben a föld legnagyobb nem¬-tudományos, azaz közművelődési könyvtára. Ez a példa oly hatásos volt, hogy ma nincs csak kissé jelentékenyebb amerikai város sem, melynek szabad, nyilvános közkönyvtára ne volna, úgy hogy e czímen a fejenként való megadóztatás rendszerint 1–3 koronára megy, holott pl. Parisban alig esik egy lakosra 9 fillér. Ebből következik, hogy a tudomá­nyos, az egyetemi és más szakkönyvtárakat nem számítva, a közkönyvtárak ott oly szá­múak s könyvekkel úgy el vannak látva, hogy minden 100 lakosra 68 könyv esik s már 1903-ban csupán az 1000 kötetűnél nagyobb könyvtárakban 54,4 millió kötet volt. Csak ily könyvtisztelet hozhatott létre ott oly ada¬kozót, mint Carnegie András, ki könyvtári czélokra eddig mintegy 800 millió koronát áldozott Amerikában és Angliában.
Hasonlóan jártak el az angolok, a kiknél ugyanez alapelvekből kiindulva, Ewart Vilmos indítványára 1849-ben törvénnyé lett, hogy a városok közkönyvtári czélokra adót vethetnek ki. (Ewart-Bill.) A manchesteri könyvtár volt az első 1852-ben, mely e törvénynek köszöni létrejöttét s az angolok ma körülbelül ott állanak, hol az amerikaiak és nem egy város tud könyvtárai könyveinek kiadásával, olvas¬tatásával évenként milliónyi s még nagyobb forgalmat is előidézni. E törvénynek köszön¬hető, hogy ma Angliában 1600 nyilvános közművelődési könyvtár van.
Ezek nyomába lép Európában főképp Porosz¬ország. A legkülönbözőbb egyletek, szak¬férfiak, maga a kormány, az egyes városokban gyakran csak e czélra egyesült lelkes emberek csoportja buzgólkodik a közkönyvtárak létre¬hozásában. Zwittauban (hol amerikai példára Ottendorfer Oswald alapította az első szabad közkönyvtárt), Hamburgban, Berlinben, Charlottenburgban, Jenában, Halléban, Dortmundban, Brémában, Mainzban stb. ma már minta¬szerű ily közművelődési könyvtárak emel¬kedtek, melyekre Charlottenburgban fejenként 34 fillér, Jenában 96 fillér esik egy-egy lakosra. Emellett magánosok, gazdag ada¬kozók már ott is sietnek ezt a nagy közművelődési czélt előmozdítni, az egyesek és társu¬latok fölhívásokban, könyvekben, röpiratokban igyekeznek meggyőzni hasznosságáról az el¬méket s az angol-amerikainál kevesebb esz¬közzel is rendkívüli eredményeket bírnak föl¬mutatni. Említsem itt föl csupán azt, hogy Krupp Essenben fölállított egy amerikai szel¬lemű és berendezésű közművelődési nyilvános könyvtárt. Ez évenként a város különböző távolabbi területein kisebb könyvküldemé­nyeket helyez el, melyekből ki-ki könyvet kaphat olvasás végett. Följegyeztek oly esetet is, hogy Gronbergben, ennek egyik fiók¬könyvtárában, 400 könyvvel 20.220 kötet for¬galmat értek el 11 hó alatt, azaz egy-egy kötet több mint ötvenszer fordult meg külön¬böző olvasók kezén. Természetes, hogy ez ott is még kivételes adat. Azonban nem olyan ez, mint a Bibliában az a messiási adat, mely szerint Krisztus pár hallal és hét kényérrel 4000 embert vendégelt meg? De sőt a mi szerényebb viszonyaink közt is, eddigelé Or¬szágos Tanácsunk s az általa segített köz¬művelődési és más egyletek az 1908. évi jelentés szerint szétosztottak 803 kisebb-nagyobb népkönyvtárt s ezek közül a be¬küldött jelentések szerint csupán 357-ből 177.031 egyén kivett 464.033 könyvet. Ez az adat pedig a népkönyvtáraknak még feléről sem szól.
Nem önkénytelen-e itt az a kérdés, hogy ugyan hány tanerővel, mi úton s mekkora összeggel lehetett volna elérni, hogy akár csak ennyi oktatást, akár csak ennyi gyönyörű¬séget adjunk ugyanennyi embernek? Hiszen ha mi egy 1000 koronás népkönyvtárral csak 10.000 olvasót bírunk évek alatt szerezni s akkor az elhasznált könyvtárt eldobjuk, ami pedig nem éppen szükséges, egy koronányi áldozattal mégis 10 embernek tudtunk valami hasznos vagy élvezetes olvasmányt adni s ha többnek, akkor a könyvtár haszna oly arány¬ban növekedik, mint olvasói száma. De sőt ki bírná megmondani, hogy az így közlött tudás mekkora körre terjed. Hiszen köz¬tudomású, hogy ha a család egyik tagja egy jó könyvhöz jut, rendszerint a többi család¬tag is elolvassa s egy kikölcsönző útján néhány más kézbe is eljut a könyv. Oly siker ez, hogy a pesszimista is kénytelen megadni magát s ha hitetlen Saul, akkor Pál lesz belőle.
Az anyanyelven olvasás és ezúton való tanulás nagyszabású terjesztéséről s ennek szükségéről, fontosságáról természetszerűleg jut itt eszembe három magyar férfiú neve a régi és közelebbi múltból, kik oly időben fog¬lalkoztak már ezzel a kérdéssel, midőn még műveltebb államokban is bizonyára csak keve¬sen és kivételesén.
Ezek közül időrendben első Apáczai Cseri János, akit már mint leydeni és utrechti egyetemi hallgatót nemzetének hátramaradása keserített és egész életét ama módok ki¬találására, alkalmazására és meghonosítására szentelte, melyekkel a tudományra oly képes nemzetét emelhetné. Nemcsak valóságos izgató, elleneit kihívó elszántságot mutat dol¬gozataiban, nemcsak tüzes lelkesedéssel vonja magához tanítványait, nemcsak hirdeti, hogy az iskola társadalmi, nemzeti és tudós intéz¬mény, mert  az itt szerzett tudás műveltté, gazdaggá és szabaddá tesz, hanem Magyar Encyclopaedia czímű művét egyenesen azért compilálja s adja ki 1655-ben, hogy az olvasás terjesztésével oktasson, vagy mint ő mondja, hogy  «oly könyvet adna a magyar ifjúságnak kezébe, melyben anyai nyelvén többire minden szép és hasznos tudományokat olvashatna», mert, mondja tovább: «szerencsétlen a nemzet s mindenek fölött nyomorú, mely mindent idegen nyelvből kölcsönöz s viszont boldog az, melynek mindez kertjében terem». A második Tótfalusi Kis Miklós, aki az olvasás terjesztését a Biblia által kívánta a XVll. század nyolczvanas éveiben előmozdí­tani. E végből a maga erején, a maga pénzén, a maga betűivel, a maga nyomdájában, majd¬nem emberi erőt meghaladó vállalkozásával, Amszterdamban 1685 és 1687-ben kinyomja az egész Bibliát 4500, az Új testamentomot 4200 példányban, gyönyörűen bekötve mind¬kettőt. De ő ezt mégis csupán a szellemi élet reggelijének szánta, addig, míg meghonosítja a módot, melylyel évenkint a Bibliát 20–25.000 példányban lehet majd terjeszteni, mint valami pompás szellemi ebédet s ezzel elérni azt a nagyszerű czélt, hogy mindenki megtanuljon olvasni és írni, «hogy a mi nem¬zetünk se maradna abban a nagy Írástudatlan¬ságban, melyben eddig», hanem tanuljanak meg gyermekek, asszonyok, városiak és falusi parasztok egyaránt olvasni, mert szégyen borítja el orczánkat, ha a külföldhöz mérjük magunkat.
A harmadik, a szegény Csokonai. Midőn a lelkes ifjú a fölébredt nemzeti irodalom és érdeklődés hanyatlását látta 1790 után, a hazai könyvek olvasása útján kívánta megmenteni nemzetét és nemzete nyelvét a végső bukástól, még pedig elsősorban a szépirodalom, a költészet terjesztésével, mint a komoly olva¬sásra édesgető eszközzel, mert – mond – ha szellemileg elmaradt beteg nemzetünknek orvosságot akarunk adni, akkor «meg kell annak üvege szélét mézelnünk, malozsákba kell rejtenünk a gyógyító pilulákat».

III.
Íme, ezekben megvan a felelet arra, hogy az emberek óriási tömegének művelése sikerrel csak olvasás, más szóval ma már csak a minden¬fajta könyvtárak útján lehetséges. Nem a könyvtáraknak kell tehát a mindenfajta ismeret¬terjesztő előadásokra támaszkodniuk; ellen¬kezőleg a könyvtárak a műveltség terjeszté­sének, az iskola utáni és iskolán kívüli okta¬tásnak első és fő eszközei, melyeknek segít¬ségére, kiegészítésére, népszerűsítésére kell, hogy szolgáljanak a különböző általános ismeretterjesztő előadások és népszerű tan¬folyamok. Az igazi népegyetemek nem azok, amiket eddig így hittak, hanem az általános ismereteket és nemes szépirodalmat magukba foglaló nép-, vagy helyesebben nyilvános szabad közművelődési közkönyvtárak, melyek nálunk még mindig a meg nem értettség miatt hamupipőke helyzetét foglalják el. Ezek a népoktatásnak valódi folytatói, az egyetlen tartós és állandó intézmények, melyek az iskolából kikerült ifjat és polgárt elkísérik a sírig, melyek nyájas arczczal vezetik eléje a lelket vidító és a lelket művelő, tartalmasabbá tevő legjobb barátainkat, a könyveket.
De hát, kérdem, nem köztudat-e ez? Nem igyekezett-e az ember mindig fölszerelni minden közoktatási intézményét könyvtárral? Nem alkottatott-e nálunk is csak imént törvény az ingyenes népoktatással kapcsolatban, hogy minden tanuló 50 fillér beiratási díjat fizessen tisztán az iskolai tanítói és tanulói könyvtárak czéljaira? Nem az a remény-e, hogy ebből körülbelül 700–800 ezer korona fog évenként a mondott czélokra fordíttatni? Nem fognak-e 10–10 év alatt ebből az összegből, helyesen fölhasználva, könyvekkel szó szerint fölszereltetni  a népiskolák?
Ez mind igaz, de a legnagyobb iskola maga a nyilvános élet, a mint az minden emberi közületben jelentkezik. Ennek a leg¬nagyobb iskolának nálunk jóformán nincsenek könyvei, nincsenek könyvtárai s ha vannak, akkor is alapos reformra szorulnak.
Rendesen ugyanis az emberek nagy meg¬elégedéssel néznek városaikban egy-egy régi középiskola vagy szerzet még oly régi könyvtárára; és megelégedettebbek, ha ott valami főiskola, vagy éppen egyetem s ennek nagyobb szabású könyvtára van. Pedig ezek a nagy nemzettest közműveltségének terjesztésére és emelésére lényegileg alkalmatlanok. Az elsők többnyire becses könyvmúzeumok, melyeket nem olvasnak, s nem is olvashatnak. Az utóbbiak pedig tudományos laboratóriumok, melyek a szaktudomány szükségeit tartják szem előtt, s tehát a szaktudományokkal fog¬lalkozók keresik föl. A maguknak gyönyört vagy az általános ismeretterjesztést kívánók nem mennek oda, s ha bejutnak is, csalódva távoznak el.
Nálunk még nem akarják megérteni azt, hogy amint az embereket nem lehet mind egyfajta iskolába gyúrni, éppen úgy nem járhat mindenki ugyanegy fajta könyvtárba. Az emberek hallanak valamit az angol és amerikai nyilvános közkönyvtárakról s rögtön előállanak vele, hogy miért nem bírnak azzá lenni például Budapesten a nemzeti múzeum, egyetem vagy műegyetem könyvtárai?
A hasonlat teljesen elhibázott. Anglia és Amerika ugyanis a tudományos és nemzeti könyvtárakat hagyta a maguk saját hivatásának. Hiába volt tehát valamely városban oly egyetemi, vagy voltak oly tudományos szakkönyvtárak, melyek épületben és gazdag gyűjteményben legalábbis versenyeznek európai társaikkal: azért, sőt még inkább, megalkották a városi nyilvános közművelődési közkönyvtárt, vagyis a könyvtár-egyetem, vagy könyvtár-szakiskola mellett a könyvtár¬népiskolát, a nemzetnevelő könyvtárt.
Lássunk egy pár példát. Bostonban már 1638-ban megalapult a Harvard-egyetem mai könyvtára s van benne egy millió kötet. Van a városban ezen kívül jogi, történeti, ott van az Athenaeum és polytechníkum könyvtára, melyekben együtt körülbelül két millió kötet van. És mégis a városnak van nyilvános, a nagy, az egész népesség igényeit szolgáló városi közművelődési könyvtára is. Ennek már épülete is nálunk csodaszámba menne, Amerikában azonban vannak szebbek is. Most csak annyit róla, hogy van benne 925.485 kötet könyv s olvasótermei egyszerre 2000 embert bírnak befogadni. Chicagóban is van egyetem, könyvtára egy félmillió kötetből áll, mégis két nyilvános városi közkönyvtára van.
Egyiket a Newberry Walter Leonus bankár alapítványából, a másikat a Crerar János oda¬való kereskedő adományából alapították. Mindkettő most nagyszerű középületben a város által építve és tartva fönn, szolgálja a köz¬művelődés ügyét. Ezt a föladatot senki sem várja ott az egyetem tudományos könyv¬tárától, mert nem is várható. Mellőzve itt New-York és még több más amerikai városnak épp ily vagy még nagyobbszerű példáját, Londonban van a föld második legnagyobb könyvtára, a British Museumé; London még¬sem elégszik ’meg ezzel, meg az annyi más tudományos és szakkönyvtárral, s mindezek több millió kötetével, hanem már 1902-ben tartott fönn 80 közkönyvtárt, mind ellátva hírlapok és folyóiratok termével, könyvkiadó helyiséggel és olvasóteremmel, melyek nyitva vannak reggel 8-tól este 9-ig. Ezekből foly, hogy az Egyesült-Államokban már 1902-ben az volt a viszony, hogy 677 állami és más tudományos könyvtárban volt 11.942.000 kötet és a municipalis közkönyvtárak közül csak a 664 nagyobban 6.528.000 kötet, azaz átlag egy-egy állt körülbelül 10.000 kötetből. Már most, hogy ezek az utóbbi közkönyvtárak mily forgalmat bírnak előidézni ott, a hol valóban a közművelődés szervei, csupán csak Londonból a 23 nagyobb municipalis könyv¬tárnak adatát említem meg. Volt tudniillik 1897/98-ban bennük 193.132 szépirodalmi, 278.498 egyéb mű és 127.252 oly mű, melyeket kikölcsönözni nem lehetett. Az előbbiekből kikölcsönöztek regényt 3.120.118-at, ismeretterjesztő művet 773.553-t s helyben használtak 554.642-őt. De már 1902/03-ban volt e könyvtárban 278.426 regény, 425.641 egyéb, 221.208 ki nem kölcsönözhető mű. A könyv-kivételekből a szépirodalmiakra esett 3.888.901, az ismeretterjesztőkre 1.131.677, a helyben használtakra 712.833. Ezeknek az adatoknak rendkívüliségét legjobban mutatja az, hogy ugyancsak 1903-ban a British Museum könyvtárában mindössze 233.361 olvasó fordult meg, kik összesen a nagy és szakkönyvtárakból együtt 1.587.463 kötetet használtak. Ez a legjobban bizonyítja, hogy tehát a köz¬műveltség nagy forrásai ott sem, mint másutt sem, nem a British Museum nemzeti könyv¬tára, nemzeti könyvmúzeuma, hanem a szabad közművelődési közkönyvtárak.
De, hogy közelebbi példát is idézzek egy-párt, ott van Berlin, a hol most építették a világ egyik legszebb könyvtárépületét az egyetemi és királyi könyvtár számára. Van benne (1908-ból) 1.230.000 kötet, az egye¬temiben 208.350 kötet, 254.062 kisebb nyom¬tatvány. Mindenesetre nagyszerű két könyv¬tár. És mégis, nem tekintve Berlinben a majdnem számtalan más szak- és egyéb intézeti könyvtárakat, 1901-ben maga a város állított föl egy központi könyvtárt, még pedig nem olyat, mint a budapesti, melynek az általunk érintett könyvtárak hivatásához, minden más irányú becse mellett is, semmi köze, hanem valódi amerikai-angol jellegű közművelődési könyvtárat, mely központilag igazgat 28 fiók¬könyvtárat, melyek közül tizenkettő már most olvasóteremmel is el van látva. A központi könyvtárban van 90 ezer kötet, a fiókkönyv¬tárakban 186.459 kötet, könyvbeszerzésre évenként 121.568 márkát (145.880 korona) fordítanak. A város költségvetésében gondos¬kodott róla, hogy rövid időn belül fölépítse a városi közkönyvtár központi épületét is, melyet a fiókok ellátása fog követni. De vegyük még szembeötlőbb például azt, hogy a berlini nagy¬szerű könyvtárak mellett a szomszéd Charlottenburgnak máris külön városi könyvtára és fiókjai vannak, melynek működését gyö­nyörrel láttam sok máséval együtt magam is. Vagy forduljunk Jénába. A városnak van 26 ezer lakója, egyeteme s ennek könyv¬tárában 250.000 kötet könyv és 120.000 apró nyomtatvány. Mindenesetre oly könyvtár, minőről hazánkban hasonló városban ma még álmodni sem lehetne. Mégis van külön városi közművelődési könyvtára, mely már 1904-ben 16.289 kötetből állt.
De elégedjünk meg a példákkal. Ilyenek önként ajánlkoznak.
Mindebből az látszik, hogy a meglevő könyv¬tárak helyett vagy mellett, városainknak, még ha vannak is régi könyvekből álló könyvtáraik, újakról kell gondoskodniok. Évszázados köny¬vekből tanítni akarni annyi volna, mint pl. természettudományra oktatni a XV. század taneszközeivel.
És milyen legyen ez az új könyvtár? Olyan, a mely egy csomó régi, elavult, nem vonzó könyvből áll s a város félreeső utczájában, nehezen föllelhető, komor, homályos helyi¬ségben van, bizonyára nem. Olyan, amelyben legalább egy barátságos és jól fölszerelt olvasóterem nincsen azok számára, kik otthon nem olvashatnak, mert nyájas, meleg otthonuk nincs, szintén nem. Olyan, amely hetenként csak egy napon van 1–2 óráig nyitva s nem áll naponként, a napnak a viszonyok szerint legal¬kalmasabb idejében rendelkezésére a használni akarónak, újra nem; mert ez még annyit sem használna, mint az a patika, mely hetenként csak egyszer s nehezen hozzáférhető föl¬tételekkel volna megközelíthető, vagy oly posta, mely a hétnek egy napján 1–2 óráig volna nyitva.
Tehát olyannak kellene lenni, amely az előbbiekkel ellenkező. Olyannak, mely külső és belső kiállításával vonz, mely modern, mely nemes és erkölcsösen mulattató és minden szaktudományi nehezen érthetőségtől ment oktató könyvekből áll, mely ilyenekkel évenként gyarapodik, melynek legalább egy barátságos és hívogató olvasóterme van, mely hasonlít egy nyájas bolthoz, vagy éppen kellemes kávéházhoz, a melyben a jelszó legyen az, a mi Amerikában: szabad tanulhatás, szabad olvasás, ingyen s lehetőleg a nap minden, de legalább is minden szabad órájában, még pedig mindenkinek. Ez volna a népoktatás igazi folytatása, a nép valódi egyeteme, melynek czélja: az erkölcs és ismeret emelése a nemzet nagy tömegében s eszköze a nemes olvasmány, a tudás, mert a tudás más szóval vagyon, erő és szabadság. Ennek terjesztésében különös czélzatunk csak egy legyen, hogy a tudás és erkölcs emelésén kívül ne legyen semmi czélzatunk és vele az az egyetlen helyes elvünk, hogy zárjunk ki belőle minden szószerinti és bármely párt szolgálatába szegődő bármely irányú politikát.
Mindebben nálunk az utolsó 8–9 évben már történt valami, de nem elég. Pl. még egyetlen, az itt fölsorolt körbe eső városi köz¬könyvtárunk sincs, mert amelyek vannak, nem ilyenek, nem ilyen a legnagyobb, a szegedi sem, de lehetne ilyenné tenni. Csak egyetlen városnak kellene elkezdeni, s látva az eredményt, bizonyára a többiek is kö­vetnék és a sok fölösleges szoborra gyűjtő társaságok ilyes czélokra is összeállanának. Bizonyára a nemes adakozók és örökhagyók szintén ily intézményekkel is megörökítnék nevüket, mint a hogy ezt tették kórházakkal, más nemes emberbaráti intéz¬ményekkel. Említettük, hogy az amerikai Carnegie András hazájában és Angliában körülbelül 800 millió koronát adott könyvtári czélokra. Angliában is óriási adakozók ismertek e czélra. Németországban megindult az ada¬kozás s nem egy szabad közkönyvtár hordja alapítója nevét, nem egy van, melyet egy¬letek stb. tartanak fönn.
Hazánkban mindenesetre szükségesnek tartanám s ezért egyenesen indítványozom, hogy ebben a tárgyban a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa egy közismertető füzetecskét adjon ki s ingyen terjessze, ha kell, százezer példányban is, megküldve mindama testületeknek és egyeseknek, a kik itt számot tehetnek, mert hiszen magát azt a közművelődési eszmét, hogy könyvtárakkal közművelődés teremthető, nálunk még terjeszteni kell. Indítványozom, hogy nagyobb városainkhoz fölhívás intéztessék s így elsősorban magához Buda¬pesthez és sorban a többiekhez, a nagyobbakon kezdve, hogy egy nyilvános városi szabad közkönyvtár megalapítását vegyék a közeli idők feladatai közé, mert ez éppen oly szükséges, mint a jó kövezet, világítás, közvágóhíd stb. s bizonyára szükségesebb, mint a városi vendéglő, korcsma és hasonlók. Ugyanily fölhívás menne természetesen a vár¬megyékhez is. Mindkét autonóm közhatóságnak figyelmébe kellene ajánlani, hogy nem lehetne jobb példát követni, ha másként nem lehet, mint a Steglitz városáé, mely a nyil¬vános szabad közkönyvtár helyiségeiről új városházának tervrajzában gondoskodott s talán a fényes lakások mellett ilyféle gondoskodás nálunk is gondolható volna.
Azután fordulnunk kellene újra a kormányhoz, hogy népiskolát, ha épít bárhol is, ebbe okvetetlenül vegye be a viszonyoknak megfelelő könyvtárhelyiséget és olvasótermet. Ha erre régen gondoltunk volna, ma már 1153 állami elemi iskolában ugyanannyi kisebb-nagyobb közkönyvtár és olvasóterem volna. Hasonló fölhívást küldjünk mindama egyházaknak, magánosoknak, testületeknek, egyeseknek, akik csak valahol népiskolát tartanak fönn. Hivatkozva Krupp példájára, e fölhívást megküldendőnek tartom a gyártelepek vagy nagyobb munkássereget foglalkoztató gyárak s más telepek tulajdonosainak. Mert ismétlem, itt még nemcsak az alkotás a főszempont, hanem az érdekkeltés, figyelemébresztés és meggyőzés. Mindenkinek tudni, érezni kell, hogy midőn az amerikaiak a maguk közkönyvtári palotáikat emelték, oly időben, midőn Európa nagy szárazföldén a szerény népkönyvtáracskák, ha ugyan voltak, sötét iskolaszobákban vagy éppen folyosószögletekben, előszobácskákban húzódtak meg; ők helyesen ismerték föl, hogy e könyvtárak az egész nemzeti képzésnek és nevelésnek életkérdését teszik, hogy ez oly intézmény, mely az iskolával közel rokon, sőt vele jóformán édes testvér s vele karöltve egyedül alkalmas legyőzni a tudatlanságot és barbárságot, hogy egyszóval testvéreszköz létrehozni a legfontosabbat: a kiművelt emberfőt.
Az emberi művelődés egészben véve nagyon emlékeztet arra a gyermekjátékra, melyet néhány évvel ezelőtt Parisból hozzánk is eljuttattak. Ez abban állt, hogy egy kis emberke egy „gépezet segélyével bírt előre ugrani tíz lépést és azután visszaugrott ötöt”. Ilyen körülbelül az emberi haladás is. És még jó, ha minden előre tett tíz lépésre nem több ötnél a visszaugrás. Azonban arra kellene törekedni, hogy kevesebb, sőt esetleg egy se legyen. Ezt pedig csak minden egyesnek a műveltség számára megnyerésével lehet elérni, mert a haladás forrásai nem a programok, hanem az egyesek kiművelése. Ezt ismét csak úgy érhetjük el, hogyha a tanítást át bírjuk változtatni tanulássá, az olvastatást olvasássá, az időleges oktatást állandó önműveléssé, az egyesek kivételes tanulását egyetemes nemzetművelődéssé, azaz ha elenyésztetjük a tanult és tanulatlan osztály közt fönnálló örvényt a tanulás iránti vágy fölébresztésével. Erre pedig csak egyetlen alkalmas eszközt ismer az emberiség: a szabad, nyilvános, a napnak legalkalmasabb részeiben nyitva tartott közművelődési közkönyvtárt, olvasó- és előadóteremmel, a mely központja legyen a szabadtanításnak, vagy helyesebben a szabadtanulásnak. Erre kell tehát törekedni s természetesen a legnagyobb városokon kell kezdeni.
És itt nincs szó még ezután teendő kísérletezésről. A tények itt éppen úgy beszélnek, a kísérletek éppen úgy be vannak fejezve, mint a népoktatásra nézve. Az, ami oly tünemé­nyes eredményekre vezetett a világ legelőrehaladottabb nemzeteinél, Amerikában, Angliában, Németországban s melyre irigységgel és az elmaradottság érzésével tekintenek a francziák, abban nem lehet szó ma már többé kísérletezésről, csak úgy nem, mint a gőzgép, vagy vasút terén. Itt követni kell. A nemzetnevelés annyi, mint nemzetjólét. De követni kell nem mint holmi népkonyhai s ehhez hasonló jótékony intézményt, hanem mint nemzeti berendezkedést. Erre kívántam most egy erős fénysugárt vetni. Bár olyan lehetett volna ez, mint az éjszakában fölvillanó túlerős fény, mely ugyan egy pillanatra elvakítja a szemet, de aztán mégis biztosan rávezet a helyes út megtalálására a sötétben.

___________________________________
* Fölolvasta a szerző Nagyenyeden, a Múzeumok és Könyvtárak Orsz. Szövetségének közgyűlésén 1909. szept. 26-án.